(P)ártunk és ormányunk (ez itt most nem a nagy ellenállású klaviatúrám miatti betűkihagyás, amint rákattintva látni lehet) az egyre hangosabban ordibáló tiltakozások ellenére nekilátott a magyar egészségügy és társadalombiztosítás üzleti alapokra helyezéséhez. Jelentkezők már akadnak a pénztőke szférájából; nem mindenkit tántorít el a politikai bizonytalanság.

Nem rettenti vissza őket az, hogy Szlovákiában már rájöttek: ez a modell arra való, hogy pénzt lehessen nyereségként kivinni az országból. A szlovák kormány immár hírhedt nem túl európaias megnyilvánulásairól (Benes-dekrétumok, ugyebár); ezúttal sem tagadták meg magukat, mert a gordiuszi csomót huszárosan próbálták átvágni - meg akarták tiltani a magánbiztosítók nyereségképzését. Igen ám, de aki húsdarálóba dugja a legbecsesebb szervét, az számoljon vele, hogy a daráló működése káros hatással lesz az utódnemzési képességeire: az üzleti alapon beengedett pénztőke abban a pillanatban sok milliárdos pereket ígért be, és aligha blöfföltek...

Nálunk a kormány nem sokat vacillál. Hiába jelennek meg feltűnően összefogott és alapos szakvélemények; hiába tiltakozik a fél ország - a kutyák ugatnak, a karaván meg halad. Ha a tevék halomra döglenek, akkor is. A reform legfontosabb része számukra az, hogy magáncégek is bejussanak a biztosítási piacra, és ott hasznot szerezzenek. Mert attól a mi ellátásunk javul. Ha a mai 100 forintból, amit elvileg ránk költöttek, holnap tízet haszonként kivesznek, attól biztosan jobb lesz az ellátás a maradék kilencvenből, nem igaz?

A magyar egészségügy élén a fegyvergyáros miniszter, Molnár Lajos után egy speciális hibrid trónol, akit a szépemlékű Hófehér című remek rajzfilmből klónoztak: Hófehér bumfordi testalkatához és malacarcához sikerrel párosították I. avagy Egetverő Arrogancia királynő modorát és rosszindulatát. Mindezt megspékelték némi vaksötét ostobasággal, és ímé, előttünk áll a nagyszerű miniszter, Horváth Ágnes - akit egy normális országban a minisztériumban legfeljebb takarítónőnek alkalmaznának.

A vicc az, hogy reform és szerkezetátalakítás tényleg kellene. Rengeteg pénzt meg lehetne spórolni, mert a magyar egészségügy meglehetősen pazarló. De amiben pazarló: azt senki sem alakítja át. Aki volt már mentős, az a teljes vertikumot átlátja: egy értelmesebb mentőápoló pontosan tudja, mire költünk fölöslegesen.

A legnagyobb teher, hogy az egészségügyre rálőcsölnek minden szart, aminek épelméjű országban máshol a helye. Miért lehet (kell!) rohamkocsival, szakorvossal, kiemelt technikával hordani a részegeket a detoxikálóba, meg a csöveseket a hajléktalanszállóra (számos esetben úgy, hogy előtte a mentő fürdetni is elviszi - olykor a mentősök is fürdésre kényszerülnek azonnal, ha túl sok háziállatka potyogott le a kedves betegről, úgyhogy alig négy-öt órára esik ki a kocsi a mentésből). Magyarország hihetetlen: vannak utcai hajléktalangondozók, akik felkeresik a kapualjban borozgató csövest egy furgonnal, és ha úgy találják, hogy ernyedtebb a szokottnál, akkor - mentőt hívnak hozzá. Nem viszik be maguk a kórházba, dehogy! Még a szállóra sem!

A másik ilyen csodapalota az általános belgyógyászat. No, ott aztán minden van, kérem. Egy közönséges belosztály valami egészen érdekes keveréke az elfekvőnek, a szociális rokonmegőrzőnek, a hajléktalanszállónak, és a "nem tudom mi baja, de beutalom, nehogy gondom legyen belőle"-körzeti orvosi bravúroknak. Van persze néhány belgyógyászati beteg is: általában ezeket külön fektetik, mert a 88 éves, éjszaka zavarttá váló, jajgató és kószálni próbáló szerencsétlen szenilis öregek mellett két percig se bírnák ki.

Annyiszor szövegeltek már a krónikus osztályok fejlesztéséről - csak valahogy mindig elmaradt. Ilyen ágyra bejutni vagy kihalásig tartó várakozás, vagy már bőven vesztegetési mennyiségű paraszolvencia letejelése után lehet. Elvileg ezek fenntartása nem is lenne drága (a fentebb említett 88 éves szenilis mamika esetében nem költséges orvoslásra - mert eredmény nem várható, megfiatalodni nem fog -, hanem csupán gondos, folyamatos ápolásra lenne szükség). Mégis: hiába öregszik el a társadalom, hiába lesz egyre több öreg magatehetetlen (otthoni ápolás munka mellett megoldhatatlan, a mai bérekből saját ápolónő fizetni szintúgy), az egész lavina a belgyógyászatokra zúdul.

A hajléktalankérdés külön szám. Baromi jó, hogy vannak már ombudsmanok, akik minden devianciát támogatnak. Az egészségügyben acélkeményen vizsgálták már a detoxos részegek emberi jogait, a kábítószeresek ellátását, illetve a hajléktalanellátást. Utóbbiból félelmetesen idióta (és mindenkivel alaposan kicsesző) ajánlás született: nem szabad a csöveseket diszkriminálni, be kell őket fektetni a többi beteg közé. A többi beteget tehát szabad szívatni - mert egy kellően érett hajléktalan kórházba érkezésekor (és még utána is, akár napokig - beivódik ám kellően, ha valaki hónapokig-évekig nem fürdik) olyan szag terjeng, hogy ahhoz a görénylyuk egy üveg Chanel parfüm... Namármost tessék elképzelni, amikor beállítunk egy nyolcágyas kóreterembe Homo tubularis tudományos névre hallgató páciensünkkel - egy perc múlva a kórterem üres, még a haldoklók is a folyosói székeken görnyednek. Külön szám, hogy a beérkező hajléktalant milyen trükkökkel próbálják a fogadó osztályok továbbpaterolni, mert hát annyira vágynak erre a beteganyagra, mint sündisznóanya a farfekvéses szülésre.

Most tehát Budapesten testvériesen szétszórják az ilyen betegeket az összes kórház között. Mindenhová kell egy rakás biztonsági őr, és mindenhol frászt kap a normális beteg.

Valaha a részeg sérülteket a Mentőkórház Zárt Sebészete (a szépemlékű "Intox") vette fel. Az se volt elég emberi jogi, bezáratták - most a klezúros fejű, dülöngélő-ordítozó, esetleg kissé agresszív kokerák megy a felvételes traumára. Esetleg úgy, hogy a kocsmában szerzett púpért ott akar elégtételt venni... Igen ám, de az Intoxon anno két hatalmas szál férfiember volt az ápoló, így aztán egykettőre megfékezték a részeg urat (vagy hölgyet), ha nekiindult. Most a traumán birkózhat vele a negyvenkilós nővér - és ha a részeg győz, akkor a koszos kezével esetleg éppen a te rokonod friss műtéti sebére tenyerel rá, kedves olvasó! Mert a te rokonodnak nincsenek jogai, a részegnek azonban igen - elvégre jogállamban élünk... Ma az ügyeletes traumatológia várója szag és jelenlévők szempontjából egyaránt leggyakrabban egy söntésre emlékeztet.

Miért nem lehet a fővárosban egy "Büdös-kórházat" működtetni, és ott látni el az összes ép, vagy könnyebben sérült részeget, illetve hajléktalant? Megoldódnának az ápolt, kulturált betegek emiatti szenvedéséből adódó gondok, könnyebb lenne a felügyelet, egyszerűbb a fertőtlenítés, és főleg, megszűnnének a viták és fölösleges ide-oda szállítgatások (amikor például a mai célosztályok akár "hátha"-alapon CT-vizsgálatot csináltatnak minden részeg fejsérültről jó drágán, hátha találnak valamit és el lehet suvasztani az idegsebészetre...). A jogok? Kérem, a normális betegnek nincs joga ahhoz, hogy ne fektessenek mellé egy holtrészeg alakot, aki ahogy magához tér, rögtön ellopja a pénztárcáját, majd megszökik a kórházból?
Hangsúlyozom: a "büdös-kórház" szakmai szintje nem lenne alacsonyabb bármelyik másikénál - legfeljebb a megterhelőbb munka miatt a bérezést kéne elfogadhatóbban megállapítani a személyzetnek.

Bérezés. Közhelyeket nem ismétlek, csak annyit említek meg: a mentőknél halomszám dobálták ki mindig a lejárt szavatosságú ampullákat (vagyonba kerülőket is). Miért? Mert senki se vette a fáradságot, hogy mindig a szekrénybe legrégebben berakottakat adja ki. Ha a főápolókat ezért dotálták volna, biztosan egy ampullát se kellett volna kidobni. Havi nyolcvanezerért azonban ki a fene csinál többet annál, mint ami minimálisan muszáj?

Nemrég beszélgettem néhány ma is mentős exkollégámmal. A "reform" néven becézett rombolás olyan fokon van, hogy már itt Budapesten is fel-alá hordozzák a betegeket (olykor órákig!), mint a véres kardot - mert amikor megkérdezik a KÁNY-t (Központi Ágynyilvántartó), hogy hová vigyék, a szinte hihetetlen válasz: "Nem tudjuk, próbálkozzanak." Itt nincs szabad ágy, ott volna, de kifogyott a havi keret és nem lehet beteget fölvenni - stb. Egyszerűen röhej.

Az egészségügyi beszerzésekben meglévő pazarlásról, az észlelt és valószínű megvesztegetések szinte állandó gyakorlatáról majd hamarosan.