Nos, nem tudtam, hogy az esetről könyvet írtak - a kommentekből derült ki a dolog. Günter Grass, a neves (és baloldali) német szerző Ráklépésben címmel regényt írt a Gustloff elsüllyesztéséről. A dolog pikantériája, hogy Günter Grass 17 évesen a Waffen-SS tagja volt, és ezt nyilvánosan két éve be is ismerte.
Először a regényről. Furcsa, több síkon futó mű, melyben a hajó névadója ellen elkövetett merénylet (Gustloff náci tisztségviselő volt, és egy zsidó ölte meg) éppúgy helyet kap, mint egy fikció az elképzelt (egyes szám első személyben beszélő) íróról, aki a süllyedő Gustloffon (vagy a terhes anyját megmentő torpedórombolón - ez végig homályban marad) született. Tovább cselekményszál, hogy az író fia internetes neonáci hagyományőrző lesz, és végül felemás webes barátkozás után megöli netes barátját első találkozásukkor - az áldozat zsidónak adta ki magát, de valójában nem volt az.
A Gustloff elsüllyedéséről voltaképpen kevés közvetlen szó esik. Az író elhátrált a minden bizonnyal iszonyú borzalmak részletezésétől, amelyhez képest az oly sokszor megírt-megfilmesített Titanic ügye apróság volt csupán. Nem igazán minősíti a hajót elsüllyesztő szovjet tengeralattjáóst sem - vele kapcsolatban látványosan semleges, majdhogynem megértő álláspontra helyezkedik.
Ahogy én látom: a regény egy hatalmas kompenzáció és kétségbeesett egyensúlyozás a Németországban a náci időkkel kapcsolatban különösen erélyesen elvárt polkorrektség, illetve az áldozatokról történő "dafke-megemlékezés" vágya között. Szerintem Grass nem becstelen: egyszerűen az adott politikai keretben nem írhatott mást, többet és egyenesebbet. Kizárt dolog, hogy a fikcióbeli író (akit ugyebár anyjával-anyjában majdnem megölt az orosz tengeralattjárós) valós élő személyként ennyire semlegesen-dialektikusan kezelné azt az embert, aki őt kis híján újszülöttként meggyilkolta. Ilyen ember nincs...
Meg aztán ott a képzelt író képzelt fia. A Gustloff elleni gyilkosságot muszáj ellensúlyozni egy zsidó elleni, méghozzá jelen idejű gyilkossággal - még ha a zsidó fiú valójában nem is az. A regény ezen szála szerintem csakis napi politikai okú: a személyében is magát találva érző Grass szükségesnek tartotta a nagyon óvatos egyensúlyozást, és a Gustloff felemlítését egy neonáciellenes szállal kompenzálta. Nem mintha a neonácik bármennyire is vonzóak lennének - merthogy ostobák is és undorítóak is - de a Gustloff ügyéhez semmi közük a valóságban.
A könyv nem rossz. Grass jó író, és az egyensúlyozása, életrajzát, beállítottságát és a német politikai valóságot is figyelembe véve megbocsátható. Elvégre választhatta volna azt is, hogy semmit sem ír erről - legalább ő áttörte a hallgatás falát.
Most Grass személyéről - csak a serdülőkori SS-tagsága fényében. Először is: a Waffen-SS mint csatatéri harcoló alakulat nemigen különbözött a Wehrmacht közönséges csapataitól (és, főleg a háború vége felé, a Waffen-SS katonáinak töbsége simán harctérre került, semmilyen koncentrációs tábori vagy hátországi feladatot soha nem kapott). A Waffen-SS közkatonáinak döntő többsége semmilyen háborús bűnben nem vétkes, szimpla frontharcos volt - legfeljebb a szokásosnál rosszabb, veszélyesebb helyeken, mert az SS-csapatokat általában a szorult helyzeteknél vetették be. 17 évesen a forró hazaszeretet nem ritka érzelem, és a világ első totális és nagyon eredményes propagandagépezete, melyet Goebbels üzemeltetett, könnyen fellelkesítette az ifjakat. Grass semmiben nem bűnös (ha nem lép be a Waffen-SS-be, hát behívják reguláris csapatba, semmi érdemi különbség nem lett volna a sorsában) - ehhez képest a következőt is megkapta:
A berlini Der Tagesspiegelnek nyilatkozva írótársa, Walter Kempowski azt hangoztatta, hogy a beismerés - mint fogalmazott - kissé megkésve történt. Ugyanakkor védelmébe vette Grasst, idézve azt a bibliai mondást, hogy csak az vessen követ rá, akit semmilyen bűn nem terhel. Grass életrajzírója, Michael Jürgs ugyanakkor "személyes csalódottságának" adott hangot, s "egy erkölcsi tekintély összeomlásáról" beszélt.
Az egész ügy számomra a történetírás rettentően gyarló és politikát kiszolgáló voltáról szól. Nem véletlenül szoktam visszautasítani, amikor ilyen-olyan blogokon azzal érvelnek ellenem, hogy a történészkedés is egy szakma (ha történelmi kérdésben véleményt merek nyilvánítani): merthogy ebben a szakmában politikai okból éktelenül sokat hazudtak, és nagyon kínos dolgok derültek ki utólag. Említsük csak meg a katyni ügyet, amit szimpla politikai okból még a hidegháború éveiben is, még a nyugati történészek is német bűnnek hazudtak évtizedekig. Vagy akár az agyonhallgatott Gustloff példáját. Vagy a második világháborús orosz (harctéri és megszállt területi) iszonyú kegyetlenséget, amelyhez képest a legkeményebb SS-frontcsapatok is csak afféle katolikus leányiskolának tűntek. Vagy az amerikai tengeralattjárósok sorozatos háborús bűneit, illetve a drezdai és hasonló terrorbombázások ötven évig elsunnyogott megítélését.
A történelmen a politika és a politikai érdek rajta ül, hatalmas, zsíros és ronda seggével. Nem véletlen, hogy emiatt sok történészi teljesítmény eredetileg üde szellőnek indulna, de ezen segg ottléte miatt csak bűzhödt fing lészen belőle... Elvégre a történésznek is meg kell élni, és ha a könyveit nem adják ki, illetve nem kap katedrát, akkor elmehet kapálni. Persze ettől még nem igaz, hogy minden történelmi ismeret hazugság lenne! Típuspélda a holocaust: a zsidókat begyűjtötték és öldösték. Ez tény. Mindegy, mennyi a halálos áldozatok tényleges száma, a morális lényeg ugyanaz: ritka szemét aljasság volt ez. Nem szabad átesni a ló túloldalára, és magát a történelmi tényt tagadni csak azért, mert néhány politika-motivált történész tódítja a dolgot (mind az áldozatok számát, mind a borzalmak minőségét).
Becsületes ember semmilyen és semekkora tömeggyilkossággal nem ért egyet és azt nem ünnepli-helyesli. Gerinces ember pedig megfontoltan alkot ítéletet, és saját józan eszét soha nem teszi talonba - azaz, ha a tények nem felelnek meg a történészi-politikusi szövegeknek, nem a tényeket kell korrigálni...
Úgy tűnik, hogy ma a világ még nem érett meg arra, hogy a történelmét - különösen a közelmúltját - kellően objektíven vizsgálhassa. Németországban vörös posztónak számít a hitleri rendszer bármilyen eredményének elismerése, az angolszász országokban pedig hallani sem akarnak saját, számos háborús bűntettük megbánásáról-elítéléséről. Pedig a világ nem fehér és fekete...
Ja, és aki azt írja-gondolja, hogy a hitleri rendszert akarom fényezni vagy azt vágyom vissza, az vagy hülye, vagy tendenciózusan hazudik, de mindenképpen bekaphatja. Aki értelem nélkül olvas, úgyis reménytelen eset...