Görénylyuk - ha büdös, ne panaszkodj!

2013-ban már a hónapok sem úgy következtek egymás után, ahogy szoktak. Az időjárás szerinti hónapsorrend valahogy úgy festene, hogy január, február, megint január, május, majd április. Ez a káosz csak tetéződött az Alpokban lezúdult májusi özönvízszerű esőzésekkel, ami aztán olyan árvizet hozott, hogy sorra dőltek meg a magyarországi vízállásrekordok.
Egy, csak egy Duna-ág volt szerényen alacsony: a Ráckevei-Duna. Ahogy megszokhattuk, az árvíz megérkezése előtt lezárták és kigerendázták a Kvassay-zsilipet, majd Tassnál is a teljes zárás mellett döntöttek. A víz lefolyt vízszintesbe, a sodrás megállt, és Szigetszentmiklósnál 35-40, Ráckevénél 20 centi hiányzott a magas üzemvízszintből. Meg is lett a dolog áldásos hatása: kapás csak elvétve volt, de cserébe az addig érkező zavaros, iszapos nagydunai víz szépen letisztult, amíg a betáplálás szünetelt.
Hogy az 58 kilométer hosszú Ráckevei-Dunát miért nem lehet az árvízvédelemben felhasználni, azt kevesen értik. Elvégre ha az áradás előtt igen alacsonyra engednék, majd az árhullám tetőzése közelében maximálisra töltenék vissza a vízszintet, valószínűleg jó néhány centivel csökkenteni lehetne a vízállást, így a gátak terhelését is.
Nem hinném, hogy a vízügyesek mindezt ne tudnák. Valószínűleg csak arról lehet szó, hogy a Kvassay-zsilip, mely lassan száz éves lesz, bizonytalan műszaki állapotú, és a betápláló elemeket (melyek vagy a turbinák, vagy az áramtermelés nélküli egyszerű átfolyató táblák) nem lehet kitenni a magasra emelkedő Nagy-Duna nyomásának. De még ez sem jelent okvetlenül teljes akadályt, mert esetleg a hajózózsilip kiegyenlítő csatornáit is fel lehetne használni a betáplálásra ilyenkor, akár zárt és gerendázattal megerősített zsilipkapuk mellett. Mindenesetre jó néhány millió köbméter elférne, ha megtalálnák a technikai módját annak, hogy az árvíz egy részét néhány napra a Ráckevei-Dunában deponálják...
A dolog pedig sürgős lenne, mert az időjárás változása gyorsulni látszik. Nem véletlen, hogy a most megdöntött budapesti 860 cm-es csúcs is már a XXI. század terméke volt... A Tisza mellett már vannak szükségtározók, de a Duna környékén ilyeneket sokkal nehezebb kialakítani. A sodrás jóval gyorsabb, így ha egyszer valahol komolyan átszakad egy gát, akkor bizony a vén Duna olyan villámszerűen képes lesz kifejleszteni az áttörést, mint Guderian és Rommel 1940-ben Franciaországban...
Hála a választási kampány kezdetének, a gátakon az egy négyzetméterre eső politikusszám a Dunánál is magasabb volt. Bár a lapátokat nagyrészt csak addig forgatták, amíg a jó előre értesített médiamunkások oda nem találtak (volt is botrányocska abból, amikor egy pártvezér a félórás sajtófotózgatás után csendben elsurrant a homokzsákok mellől). Sajnos, a katasztrófavédelmisek nem fedezték fel a politikusok hasznosításának legjobb módját: beállítgatni őket a homokzsákok közé, csak a fejük látsszon ki, mert a rutinosabbak képesek visszadumálni a Dunát a medrébe...
Hogy én részt vettem-e? A jószándék megvolt. Igaz, homokzsákot tölteni-pakolni nem mentem el (van egy gyatra csípőm, mely hamar megfájdul az effélétől), de névvel-címmel, telefonszámmal bejelentkeztem a katasztrófavédelemnél csónakot vezetni. Megmondtam nekik, hogy bármilyen vízen bármilyen hajóval elboldogulok, akár éjjel, akár nappal, akár evezővel, akár motorral. Bejelentettem, hogy a Csepel-sziget térségében akár saját csónakjaimmal is megyek, ha kell, személyek kitelepítésére, mentésére azok is tökéletesen megfelelnek. Közöltem, hogy éjjel-nappal hívhatnak, mert véletlenül éppen szabadságon vagyok, ráérek. Nem hívtak, nem tudom miért – remélhetőleg nem a katasztrófavédelem presztízsvédelme miatt (őket rátelepítették a tűzoltóság nyakára, ami miatt a tűzoltók máig teljes joggal berzenkednek, mert a veszély változatlanul a tüzeseké, de az érdem már a főnökségé).