Ugyanakkor tény, hogy eddig demokrácia vagy legalább nagyjából humanista értékeket valló állam marxista talajon soha nem jött létre.
Fel kell tenni a kérdést: Vajon ez véletlen, vagy szükségszerű? Lehet-e marxista elvek mellett demokratikus, humanista államot működtetni?
A választ akkor kapjuk meg, ha a "társadalomtudós" Marx nézeteit az ember alapvető biológiai természetének ismeretében vizsgáljuk meg - érdekes, hogy efféle összevetésekről nemigen van tudomásunk. Az én eredményem: a marxizmus az ember biológiai természetétől idegen; részben annak legalantasabb vonásait mozgósítja, illetve olyan elvárások mentén épül fel, melyeknek az ember biológiai lény léte miatt képtelen megfelelni (illetve: az emberek nagy többsége mindenképpen képtelen).
A marxizmus tehát nem egy szép és jó ideológia, amit dilettánsok torzítottak el; hanem egy dilettánsok által fabrikált eszmerendszer, melyet gazemberek használtak ki saját hatalmi céljaikra.
Marx alapvetően nem is volt társadalomtudós: csak afféle félművelt tudósparódia. Mély elismerésem (bizony ám!) Shadainak ezért a posztért, melyben Marxot egyszerűen és nagyon igaz módon letalmudistázza, és oda teszi, ahová való: a szemétideológiákat barkácsoló kóklerek közé. A poszt erre vonatkozó részletét érdemes szó szerint idézni:
Paul Johnson brit történész úgy jellemzi Marxot, mint akinek egyéniségében “egy bizonyos fajta tudós”, nevezetesen a talmudista jellemző vonásai fedezhetőek fel: “benne is megvolt a hajlam arra, hogy óriási mennyiségű félig megemésztett tudásanyagot gyűjtsön össze, és enciklopédikus műveket tervezzen, amelyek aztán sosem készültek el, ő is mélységesen megvetette a nem tudósokat, s rendkívül magabiztosnak és ingerlékenynek mutatkozott tudóstársaival szemben.” Mi több, folytatja Johnson, “jóformán egész életműve talmudista jellegű, mert lényegében nem más, mint a szakterületen működők munkáinak a kommentálása, bírálata.”
Csak halkan, de nagyon határozottan jegyzem meg: ennyit a "minden zsidó baloldali, minden zsidó Talmud-párti", és hasonló sztereotípiákról. A Paul Johnson-idézet amúgy telitalálat, minden szava pontosan ül!
Nos, társadalomtudományi alapon a formális logikát jól, néhol extrém jól alkalmazó Marxot legyőzni szinte lehetetlen. A baj ott van, hogy a marxi cél premisszái teljesen hibásak. Mit is akart ő elérni? A kommunizmust, a szükséglet szerinti elosztást, az emberek teljes egyenlőségét - mindazok kiirtása vagy beolvasztása után, akik ebből a világméretű prokrusztészi ágyból valahol kilógnak.
Akkor vegyük elő a biológiát. Van-e olyan klasszikus társadalmi előírás, ami masszív normaként élt évezredekig, de mégsem tartották be, mégpedig biológiai okból? Erről már írtam korábban is, de most röviden megismétlem a lényeget, mert fontos.
Van bizony a biológiai temészetünkbe ütköző társadalmi (mondhatni ideológiai) előírás: és éppen a zsidó-keresztény vallások által megkövetelt monogámia parancsa. Mind a zsidó, mind a keresztény vallások monogám házasságot írnak elő, szexuális hűséggel. Helyenként hihetetlenül szigorú büntetésekkel, gondoljunk a biblikus megkövezésre - és mégsem működött a dolog! A legszigorúbb rendszerben is mondhatni tömeges volt a félredugás, a házasságon kívüli szex; olykor a szó szoros értelmében halált megvető bátorsággal. Persze erről valósághű statisztika nincsen, de azért elég jó képet ad a probléma fontosságáról-gyakoriságáról, hogy lényegében erről szól az egész világirodalom.
Egyszerűen arról van szó, hogy ahogyan az emberszabású majmok sem, úgy az ember sem monogám alaptermészetű. Afféle fakultatív monogámia talán a legmegfelelőbb számunkra: állandó társsal, de időnként máshol szerezve friss élményeket és változatosságot nyújtó kielégülést (a csimpánz is nagyrészt így él). Nemrég egy tudományos kutatás az állatoknál kimutatta, hogy a testméretek és a testdíszek mutatják, hogy az adott fajon belül melyik ivar hajlamosabb a poligámiára (lásd pl. a szarvast, ahol a bika nagyobb és agancsa van). Embernél a díszek körülbelül egyenlőek - a szakáll-bajusz a cicivel ki van egyenlítve -, a méretek pedig a férfiak nagyobb poligámiáját mutatják. Ez nagyjából meg is felel a valóságnak - több vallás kezeli is a kérdést, aszimmetrikusan többnejűséget engedve.
A monogám házasság az egészségügyi forradalom előtt úgy-ahogy (legalább a felszínen) működőképes volt: a házasfelek ugyanis átlagosan meglepően rövid ideig élhettek együtt. Egyszerűen azért, mert jó eséllyel egyikük hamar meghalt: jött a török, a tatár, a pestis, a kolera, a vakbélgyulladás, a tüdőgyulladás, a fosást okozó talajvíz, a koszos kezű bába, vagy akármi más, ami ma banalitásként kikezelhető. Mondhatni afféle időbeli házaspárcserélő promiszkuitásra volt lehetőség: a túlélő fél hamar újraházasodott. Ahogy a nyolcszázas években gyorsan nőni kezdett az átlagéletkor, rögtön ki is kellett venni az egyházak kezéből a házassági ügyeket, mert a válás irányába (Biblia ide vagy oda) akkora feszítőerő volt, hogy az államnak közbe kellett lépnie.
Az emberre saját biológiai természete másban is jellemző. Az egyetlen állatfaj, amely akár tömegméretekben hajlamos fajtársai leölésére elvi okokból; mert egy átlagos állat legfeljebb étel, szex, élettér vagy esetleg rangsorbeli hely miatt hajlandó küzdeni, és a fajok döntő többségénél a küzdelem soha, vagy csak nagyon ritkán halálos kimenetelű. Azt nehéz lenne megmondani - és túl is nyúlik a tárgyalt témán - hogy az emberből a fajtárs megölésére vonatkozó gátlás kiterjedt hiánya vajon eleve be van kódolva, és az élővilég többi részét védi a legfejlettebb faj túlzott térhódítása ellen (egyelőre sikertelenül), vagy tanult dolog - de elég valószínűen nagyon ősi lehet, mert elvi okoból (is) vívott háborúkat már a nagyon korai történelemből is ismerünk.
Mármost ha Marx fejével gondolkozunk tovább, akkor szükségképpen el kell fogadnunk a darwini evolúciós elméletet - hiszen Marx a vallást humbugnak mondta, márpedig elfogadott materialista életelmélet jelenleg Darwinén kívül nincsen (ez most nem jelenti a szerző ideológiai álláspontját, csak Marx saját logikáját alkalmazom az ő rendszerére biológiai oldalról, konzekvensen).
No, akkor lássuk: lehet-e kommunizmust csinálni a biológiai emberek közösségében? Aligha! Először is: a létért való, fajon belüli versengést, ami a fejlődést előreviszi, hogy a fenébe lehet fenntartani egy prokrusztészi jelleggel egyenlősítő társadalomban? Mi a fenének tanuljak én, ha ugyanúgy megkapok mindent, amire csak szükségem van? A megvalósuló kommunizmus, ha mindenkinek alanyi jogon minden luxus jár, maga a céltalanság: azonnali féktelen dekadencia alakulna ki, önmegvalósítási lehetőség nélkül. Kicsiben már láttunk hasonlót: például amikor az ókori Róma már az egész akkori világ ura volt, az akkori viszonyok szerint szinte korlátlan gazdagságú uralkodó réteg gyorsan elkorcsosult annyira, hogy aztán elsöpörték őket a még éhes népek. A Marius idején történt germán támadás vagy a pun háborúk esetében az ellenség ereje relatíve nagyobb volt - de akkor Rómának még volt miért küzdenie, még feljövőben volt. A céltalanná váló társadalom törvényszerűen megsemmisül - márpedig a kommunista társadalom céltalan.
A céltalanság azért is súlyosabb dekadenciába visz, mert az ember képes saját halálát felfogni és annak szükségszerűségét felismerni (ha elfogadni nehezen is). Nos, egy materialista, a halál utánra semmit se kínáló, belső versennyel nem rendelkező, mindenkinek mindent a segge alá toló kommunista társadalomban mi lehet az egyén életcélja? Megdugni még több nőt? Naponta száz osztrigát bezabálni? Vagy marad a pia és a kábítószer, az egyén borzalmas fölöslegesség-tudatának levezetésére?... Tartok tőle, hogy az utóbbi...
Ha a kommunizmus szükséglet szerinti elosztását némileg az érdemekkel színezzük (hogy legyen motiváció), akkor meg szépen eljutunk előbb-utóbb Huxleyhez (a Szép új világba). Merev kasztok, a dupla-alfa-pluszoknak teniszpálya, az epszilonoknak rabszolgaság. Nos, egy ilyen társadalomban a kizsákmányolt epszilonokat éppenséggel a marxi eszmékkel lehetne mozgósítani, hogy az alfákat leölve vívják ki a szabadságukat - ámde ha a marxi eredményt maga a marxizmus verné szét, az akkora sikertelenségi paradoxon, hogy további bizonyításra nem szorul az ideológia képtelensége.
A kommunizmus tehát kilőve. Vizsgáljuk meg, hogy az odavezető út lejátszható-e tisztességesen: vagyis, a marxista elvek mentén történő hatalomátvételből kijöhet-e bármi jó?
A marxi elmélet lényege az osztályharcos ideológia; ez jogosítja fel a "kizsákmányolt" munkásosztályt a küzdelemre. Először is: Marx ezzel elkésett. Az igazán embertelen és voltaképpen öngólt lövő kapitalizmus ugyanis korábban végződött - addigra rájöttek, hogy kereslet nélkül profit sincs, tehát a "kizsákmányolás" hosszú távon sikertelen. Nem csak a munkások állandó lázongása és elégedetlensége miatt, de azért is, mert a fizetőképes kereslet hiánya alapjaiban kérdőjelezi meg a tőkés sikerét. Téves tehát az a hit, higy a mai "emberarcú kapitalizmus" az osztályharc eredménye; az bizony magától is létrejött volna, szimpla racionális alapon. Már megvoltak a csatornák a tehetséges szegények érvényesülésére is: a nyolcszázas évek egyházi ösztöndíjaitól a tanulmányi sikereken alapuló támogatásokig.
Az osztályharccal az a hatalmas baj, hogy voltaképpen kőkeményen antidarwinista. Materialista elmélettől ez elég csúnya hiányosság... Miért is? Hát egyszerű belátni: ugyanis az "elnyomott" munkásosztály általában nem véletlenül elnyomott. Ki a munkás? Aki nem képes tanulni, aki nem tud bonyolult dolgokat megérteni, aki gyengébb képességű azoknál, akikből értelmiségi lesz. Fanyalgóknak: tudom, hogy vannak kisemmizett tehetségek, tudom, hogy nem minden értelmiségi okos! De azért nagy átlagban igaz, hogy (különösen a mai társadalmi mobilitás, ösztöndíjak, stb. mellett) az marad fizikai munkás, aki nemigen tud többet, mint a lapátot markolni. Ez nem baj, elvégre lapátos emberekre szükség van. Az emberiség IQ-átlaga annyi, amennyi, mindig lesznek jobb és gyengébb képességűek - ezeket egyformává nyírni több mint bűn: hiba! Mindenki ott legyen, ahol teljesíteni tud. A lapátosok nagyon rosszul teljesítenek az államvezetésben - és ez nem véletlen.
A leggyengébb képességű rétegből élcsapatot csinálni természetellenes és a társadalomra nagyon is veszélyes kísérlet. Ebből jó nem sülhetett ki - mint ahogy nem is sült ki semmi hasznos eredmény...
A lapátos és a könyves ember között eleve van egy alapvető különbség. Én egy nagymúltú munkás (mondhatni, munkásarisztokrata) horgászegyesület tagja vagyok: annak idején ide egyetemistaként nagyon nehéz volt bejutni. Az öreg vasasok rendre az orrom alá dörgölték: "nem muszáj tanulni, lehet ide jönni a gyárba!". Csakhogy Auschwitztól Recskig mindenhol kiderült, hogy a könyves emberek némi akklimatizáció után egész jól elboldogultak a lapátosok szerepében - míg fordítva erről szó nem volt. A 85-ös IQ-val rendelkező kubikost hiába állítják a műtőasztalhoz, nemhogy fél, de húsz év alatt se fogja tudni azt, amit az orvos...
Nos, a marxista munkásfelszabadító osztályharccal az a legnagyobb baj, hogy az átlagosan leggyengébb szellemi képességű réteget privilegizálja. Márpedig a gyengébben gondolkodók befolyásolhatóbbak, erőszakra hajlamosabbak, a szervezési-vezetési képességeik pedig értelemszerűen gyengébb. A forradalmaik véresebbek a szükségesnél, majd ha a hatalmat átveszik, vezetőik (szintén a képességdeficit miatt) hajlamosabbak az üldözési mániára, a szék féltésére, mindenáron való őrzésére. Hová vonulhatott volna vissza Dzsugasvili elvtárs, ha demokratikusan elküldik? Elvégre mégse mehetett vissza Grúziába postát rabolni... Így aztán gyorsan kinyírt mindenkit, aki húsz kilométer közelségbe kerülhetett a székéhez - és ez bizony minden szocialista országban elfogadott gyakorlat volt...
Egyszerűen és törvényszerűen torz az a fejlődés, amit az átlagosan leggyengébb képességű réteg vezényel. Ha pedig kialakul itt a "krémből" valamiféle értelmiség: az egyrészt elszakad a munkásoktól, és ugyanolyan kizsákmányoló lesz, legfeljebb nem a tőke, hanem az állam nevében - ahogy ez meg is történt minden egykor létező szocialista országban. Marx nevében voltaképpen nem hoztak létre új rendszert; csupán a tőkés helyébe a személytelen államot állították, melynek a munkásokkal szemben még szemetebb módon kizsákmányoló vezetőit a munkásságot elhagyó hivatásos forradalmárok, illetve a benyalási alapon kooptált cinkos értelmiségiek állították ki. Ezeknek a vezetőknek viszont a tisztességes gondolkodókkal szemben vaskemény zsarnoksággal kellett fellépniük (azonnal eltiporva a szólás- és sajtószabadságot), nehogy azok leleplezzék a rendszer elnyomó voltát.
A privilegizált réteg képességhiánya törvényszerűen vezet az ideológia abszolutizálásához: elvégre milyen más indoka lehetne a képesség nélküli hülyének arra, hogy vezető maradjon, mint egy ezt "munkáskáder"-alapon előíró ideológia? Elvégre a tehetség ellen valamit fel kell hozni, hogy miért nem kerülhet oda, ahol a helye lenne - a legjobb és kivédhetetlen, hogy nem alkalmas a származása.
A létező szocialista államok voltaképpen nem voltak egyebek, mint elcseszett kapitalista országok, ahol a tőkét állami kézbe vonták össze, és hozzá nem értő, bürokratikus idióták működtették - vaskos ideologikus felhanggal. A munkások sorsa nem jobb lett, hanem rosszabb: ugyanolyan szar életszínvonal mellett még szeretniük is kellett az őket változatlanul elnyomó rendszert. Ebből táplálkozott például az 1956-os forradalom elementáris ereje: mert ha már enni nincs mit, legalább hagyjanak békén heverni az ünnepnapokon, nem igaz?
Mi tehát a marxista munkásfogalom? Fajelmélet. Az bizony. A mellesleg antiszemita zsidó Marx volt a fajelméletek legfőbb elvi megalapozója. Teljesen mindegy, hogy a foglalkozás vagy egyéb alapján, de a tömeges születési kiváltságok (illeve hátrányok) és az ezekre alapozott ideológia az szimpla fajelmélet. Tökmindegy, hogy zsidók, munkások, cigányok vagy bárók képezik az adott ideológia előnyben vagy hátrányban részesítettjeinek táborát: ez akkor is ugyanolyan fajelmélet. Marxnak nem csupán Sztálin, de Hitler is a következménye.
Egyszóval, Shadaival egyetértve: Fuck you, Marx!