Egy személyes megjegyzéssel kezdem: nem tűntem el, nem csuktak le, semmi bajom se történt, csupán a szép időre tekintettel a lehető leghosszabbra prolongáltam a nyári szünetet, méghozzá internet nélkül, mert az a horgászházban nincsen (nem is lesz). Még mostanában is el-eltűnök, amíg lehet, inkább onnan járok dolgozni...
Még tévét is néztem (az ugyanis van ott is): de főleg csak sportközvetítéseket. Olimpiát, persze. Elvégre csak négyévente van...
Nos, most bekövetkezett, amire már régóta számítottam: a megszokott 8-10 aranyérem helyett három szemet sikerült összekalapálni, azt is épp csak az utolsó pillanatokban. Ritka nagy pofáraeséseknek lehettünk szemtanúi: az aranyról ábrándozó öttusázók lepotyogtak a lóról (lovasnemzet vagyunk, hiába), a magyar kard is megrozsdásodott, a kézis lányok a szokásos kishitűséggel kaptak ki a borzalmasan gyengén játszó, szintén remegő lábú oroszoktól, atlétáink pedig igazi Moldova-könyvbe illő teljesítményt nyújtottak. Aki emlékszik a Ferencvárosi koktélből arra, amikor leírja, hogy "távolugrónk a dobbantás után hanyatt esett, így a világtörténelemben először negatív eredménnyel lett utolsó", annak a magyar gerelyhajító teljesítménye ezt idézte. Szerencsétlen ugyanis a csúszós-vizes rekortánon nekifutás után a gerelyt elejtette, és hatalmasat esett pofára (végül háromból egyszer sem sikerült érvényeset dobnia, de szerencséjére az elejtést se mérték le - visszafelé...).
Ezzel az erővel engem is kivihettek volna Pekingbe. Odaálltam volna minden nekifutás nélkül, és helyből el tudtam volna dobni vagy 20 méterre a gerelyt: ez esetben el se eshetek, és épp 20 métert vertem volna a magyar profi atlétára. Továbbá jókat zabálhattam volna államköltségen a kínai vendéglőkben...
A mókás az, ahogy a politika pofáraesett. Milyen jól elkezdték cseszegetni a kormányzatot a mindenféle sportkorifeusok, hogy nem ad elég pénzt; a Fidesz azonban kínos hallgatásra kényszerült, hiszen a MOB vezetője, Schmitt Pál a korábbi pártsemlegességet feladva pár éve benarancsosodott, így a Fidesz se sokat dumálhatott - elvégre a szocik rögvest visszavághatnának, hogy "ti vezetitek, vazze!".
Megjegyzem: röhögnöm kell. Csak pénz kérdése lenne a dolog? Amikor az államszocialista időkben a sportolók a bújtatott állásokon, némi kalóriapénzen és a vámkikerülő seftelési lehetőségeken (majd kiöregedve a gebines presszókon) kívül nem kaptak egyebet, és szponzor se létezett, akkor még nem huszadikak lettek az öttusázók.
A rettentően félresikerült magyar rendszerváltás sokkal inkább a mentalitást tette tönkre. Hány ember hajlandó még egész fiatalságát feladni, hogy - esetleg - nyerhessen egy olimpián? A bolsevik időkben szinte csak sportolóként lehetett senkiből sztárrá válni (színészek, miegyebek kevesen voltak, és messze nem csak a tehetség döntött, nem volt tiszta a verseny).
Ma meg Best, Story magazinok és egyéb vastag sugárban ömlő szemét tesz "sztárrá" Győzikéket, mindenféle ordas kurvát és hasonló műveletlen, gusztustalan és immár nyíltan különböző nemi váladékokban fürdőző szar alakokat. Tévedés ne essék: semmi bajom nincs a szexszel, az is az egészséges élet nagyon fontos része - de nem a nyilvánosság elé való, és főleg nem sztárképződésre való!
Régen a piros-fehér-zöld színeket képviselni igazi megtiszteltetés volt. Ma ugyan sporteseményekkor ezt mondogatják, de mit is tesz valójában a közhangulattal a politika meg a média? Megalkották a "magyarkodás" fogalmát, soviniszta-rasszista hírébe keverik azt, aki magyarságára büszke (merthogy ez a büszkeség természetszerűleg, sui generis magában foglalja azt, hogy magyarként különbnek tartjuk magunkat másoknál - amit manapság szégyellni kell).
A hatalmas nagy baj, hogy a mai magyar valóságban sztárrá lehet válni nemhogy közészerű, de kifejezetten alantas "teljesítménnyel". És ebben nem csupán a média a hibás: elvégre ha nagy tömegek döntenének úgy, hogy a szarabbnál szarabb szappanoperákat nem hajlandóak nézni, a média nem tehetne mást, minthogy váltana, és a nézők által megkövetelt színvonalat szolgáltatná.
Egy 12-13 éves gyerek - vagy akár még fiatalabb - el fog ma kezdeni fájdalmas, monoton edzésekre járni, hogy TALÁN majd tíz másodpercen belül fussa a száz métert? Hogy TALÁN érmet szerezhessen, TALÁN nyerjen is? Merthogy az olimpián igazi, kemény ellenfelek vannak, és sokszor a legtöbb is bőven kevés - hiszen a másik sportoló legtöbbje jobb. Szegény Cseh László, ő hozta, amit el lehetett várni tőle - de Phelps mellett nyerni nem volt esélye. De legalább nem esett pofára a gerellyel...
A másik kérdés a dopping. Kérem szépen: én nem hiszem, hogy 100 métert kilenc és félnél alig több másodperc alatt le lehessen futni (főleg épp a kínai szmogban). Nem hiszem, és kész. A doppingolók és a doppingüldözők között épp az a különbség, ami a nyúl és a róka között. A nyúlnak mindegy, merre fut, csak a róka ne érje utol. A róka azonban csak akkor jut élelemhez, ha nem csupán gyorsabb a nyúlnál, de PONTOSAN utol tudja érni. A természetben ezért alakult úgy, hogy a ragadozók szellemi képességei jobbak: a nyúlnak elég ész nélkül futnia, a rókának azonban futás közben tervezni-gondolkodni is kell.
Emberek között azonban nincs okosságkülönbség a doppingdokik és az ellenőrök között. Az ellenőrök csak azokat a módszereket tudják kimutatni, amelyeket már ismernek. Hány olyan anyag létezik vajon, ami a teljesítményt fokozza, és még nem közismert? Szerintem rengeteg. Ezek egy része endogén (a szervezetben természetesen is előfordul), vagyis elég valahogy (akár csillagászati áron) előállítani, és beadni - amíg a tudomány doppingűző része fel nem ismeri, hogy ez is doppinszer, addig a szintjét senki se méri...
Egyszóval: a mai élsport nagyon kis szelete az, ami még tényleg úgy-ahogy tisztán versenyeztethető. Az erő- és gyorsasági sportokat rég megette a fene: szerintem azok már régen nem tiszták. Nem véletlen, hogy a nagy országok egyre jobban elhódítják a futást, az úszást, és hasonlókat: több pénzük van doppinglaborokra. Vajon a kínaiak mitől lettek olyan jók hirtelen?... Jószerével csak az ügyességi és csapatsportok lehetnek úgy-ahogy doppingmentesek, mert a mozgáskoordinációt szimpla vegyszerekkel fokozni nemigen lehet (ahol igen, mint pl. a lövészetben a szesz vagy a béta-blokkolók, ott a módszerek eléggé ismertek és kontrollálhatóak). Más kérdés, hogy a focista vagy a vízilabdázó erőnléte is javítható nem tiszta eszközökkel, és az egyre több hirtelen szívhalál azt jelzi, hogy alighanem ez is történik.
Az ügyességi sportágak közül is kiesnek azok, amelyekben pontoznak - merthogy azokban meg a bírói objektivitás szenved szinte mindig súlyos csorbákat. A csalást manapság már sportdiplomáciának nevezik (szép polkorrekt fogalmazás itt is), bár ez szinte minden bíráskodásban előfordul.
Mindezeket tudva vajon érdemes manapság sportolói karrierbe kezdeni? Néhány megszállottnak persze igen - de a baj ott van, hogy ha a merítés nem elég széles körből történik, a megszállott-menedzselt sportolók és az adott sportágban istenadta tehetségűek személye korántsem fog egybeesni. Rengeteg munkával elérhet valaki kiemelkedőt átlagos tehetséggel is - de ha ugyanezt a munkát a zseniális talentum végzi el, jobb lesz az eredmény. Csakhogy ma a néhány jelenntkezőből egyre kevesebb lesz tehetséges, ami törvényszerű is.
A magyar sport olimpiai leszereplése tehát nem tükröz mást, mint az ország rendszerváltás utáni kőkemény leszereplését. A sport önálló reformja semmit nem ér: az egész országban kellene rendet csinálni!