Szegény jó öreg nagyanyám - az utolsó nagyszülőm - ma végső nyugvóhelyére került. Miért kell egy temetésből társadalmi eseményt csinálni, én soha nem értettem. Síróverseny? Gyászruhabemutató? Most kell megmutatni, hogy ki szerette jobban az elhunytat? Meg aztán ott az az ostoba "protokollsorrend", hogy pontosan a rokonsági fok szerint kell egymásnak részvétet nyilvánítani. Feláll szépen a rokonság sorba, aztán puszi-puszi, hüppögés-hüppögés, és minden rendben, eleget tettünk az etikettnek.
Én a gyászmise kezdete előtt pár perccel értem oda. Így szerencsére már bent volt a gyásznép a teremben, és csendesen beosonhattam az ajtón, hogy mögéjük üljek (volt ám fenntartott székem elöl, ahogy láttam - mint unokának - de jobb volt hátul, egyedül)...
A katolikus gyászmise csúnya égés volt... A kántoron kívül senki nem tudta-mondta azt, amit az adott pillanatban kellett volna. Még a Miatyánk is nagyon vékonyan szólt... A gyásznép elfelejtett felállni, letérdelni, csak ültek a széken, mintha odanőtt volna a faruk. Meglátszott, hogy évek óta nem járt egyikük se templomban... Én ugyan nagyrészt tisztában voltam a liturgiával (elvégre a gyerek katolikus iskolába jár), de nem akartam stréberkedni hátul, inkább meghúzódtam csendesen.
A mise közepén az előttem levő sorban három vénasszony - akik előbb a templomi szék döntögetésével voltak elfoglalva, elvégre nagyon érdekes volt, ahogy egy kicsit billegett - kitűnően hallhatóan kezdte mekegni egymásnak: "A fiúunoka nem jött el! Miért? Srshusáoss" (ezt már nagyon halkan, egymás fülébe pöförögték csupán - gondolom, arról szólt, hogy mekkora szar állat is vagyok. Megjegyzem, ezek olyan távoli rokonok voltak, hogy soha az életben nem láttam őket - ők ugyan látták, hogy mögöttük ülök, de nem ismerhettek fel. Hát, legyenek boldogabbak attól, hogy a misén is ocsmány módon pletykálkodtak (és ráadásul marhaságokat...).
Voltaképpen nagyanyám halála nem volt valamilyen hirtelen tragédia - talán tragédia sem. 92 éves volt, magatehetetlen, és utolsó két hónapjában nagyrészt nem, vagy alig volt magánál. Két éve már nem tudott az ágyból felkelni, folyamatos és nagyon odaadó ápolásra szorult - amit nagybátyámtól és feleségétől meg is kapott, Isten számítsa be nekik a jóságukat, ha eljön az ideje... Ritka önzetlen szeretettel gondozták nagyanyót, amiről nagybátyám azt mondta: eljött az ideje, hogy visszaadja, amit annak idején kapott tőle. Hát lehet, hogy ő sem tudja a liturgiát, de hogy szívében-lelkében keresztény, az bizonyos, ha jár templomba, ha nem...
Én úgy írnám le, ami történt: nagyanyám életének gyertyája már csonkig égett, és az, hogy nem aludt ki korábban valamilyen kis fuvallattól, annak volt köszönhető, hogy nagybátyám és neje a kezükkel folyamatosan óvták a pislákoló lángocskát. Amikor az utolsó csepp viasz is elfogyott, nagyanyó lelke úgy szállt el, mint ahogyan itt lent ez a kócsag...
"
