Hát, ez szinte hihetetlen: ilyen jó fej emberkék valószínűleg nincsenek is a világon. De mégis, saját szememmel láttam az illetőt, úgyhogy él, létezik, és örülök, hogy személyesen is megismerhettem, bár korábban úgy hittem, hogy erre az életben nem kerülhet sor.
Az interneten szoktam bridzselgetni a BBO-n (Bridge Base Online). A bridzs príma észjáték, komoly szellemi élvezet. Ott "ismertem" meg az illetőt, aki a "hoki" nicket használja: a hokinak semmi köze a jégkoronghoz, hanem egy új-zélandi tengeri hal neve. Hoki mester (tényleg az!) a kezdőklubban tanított: közvetlen stílusa, kedvessége, logikája mindig is igen vonzó volt, úgyhogy online leckéi nagy népszerűségnek örvendtek. A legmegragadóbb az volt benne, hogy ha valamilyen magyarázatban hibázott, és a tanítványok egyike-másika szólt, nemhogy sértődöttség vagy letorkolás nem érkezett soha: mindig kedvesen megköszönte, mentegetőzött, csokihalat adott virtuálisan (már-már legenda a hoki-féle csokihal). Bár a bridzsről alighanem többet tud, mint a tanítványok együttesen, esze ágában se volt ezt éreztetni, sőt, büszke volt a tanítványaira, és együtt örült azzal, akinek sikerült valami.
Most már én is egész tűrhető bridzsjátékosnak számítok, nagyrészt neki köszönhetően. Mindig is sajnáltam, hogy személyesen sosem találkozunk majd: nekem nem telik Új-Zélandig, ő meg minek járna Európában? De másképp alakult: ő az új-zélandi telet szívesen tölti az északi féltekén, és most Közép-Európában tesz körutat. Mi sem volt természetesebb, minthogy összejöjjünk, mert útba ejtette Magyarországot is.
Hoki már nyugdíjas, elmúlt 60 éves. Ehhez képest Bécsből biciklivel jött Budapestre! Szegény kifogta a 40 fokot is, de ez nem zavarta. Az utolsó napon Esztergom-Budapest között húzott le vagy 70 kilométert: Visegrádig elémentem, és szépen bevezettem az aránylag járatlanabb utakon a szállodájába. Amikor először megláttam a visegrádi kompnál, már tudtam, hogy az ember még fantasztikusabb, mint amilyennek a neten át véltem. Képzeljetek el egy ősz szakállú, aránylag hosszú hajú vékony, alacsony fickót feketére sülve a naptól, egy olyan pólóban, amin különböző méretű és tartalmú (barna vagy világos) söröskorsók és poharak vannak. Ahogy megismert, huncut vigyorral közölte a pólójára mutatva, hogy ez megoldja a nyelvi problémákat, mert csak rámutat, hogy melyiket kéri, és nem gond, ha a csapos nem beszél angolul... Volt nála egy szál lapos hátizsák, semmi egyéb. Amikor beértünk a szállójába (mely nem a legdrágábbak egyike volt), ott is csak egy kisebb táska várta, amit előreküldött: láthatóan nem csinált nagy faksznit a csomagolással.
Kedélyesen végigsöröztük az utat Pestig, útbaejtve a gödi homoksziget strandját is. Másnap tettünk egy kisebb kört a városban (taxi? frászt! busszal, egyszerűen vettem neki egy napijegyet), majd este visszabuszozott Bécsbe, hogy elhozza a kocsiját - ugyanis a német rokonaitól kölcsönkapott egyet. Másnap délután megjelent, immár nálam, egy enyhén szólva ütött-kopott régi Opel Corsával, aztán kimentünk hozzám, Szigetszentmiklósra. Egy pillanatra se jött zavarba a 25 négyzetméter áldásai között (nem is beszélve a - hogyan fogalmazzam - horgászviskó-jellegű takarítottságról...). Vasárnap körbejártuk a vizet, megnéztünk mindenféle madarat, le is fényképeztük őket (amikor jött a vízizsaru, gondosan a nádba surrantam előle, bár lelkesen nézegették a környéket - ezek tényleg rámszálltak, rohadnának el). Úszott egy jót, és másodszorra már meghitt otthonossággal merte a folyatós ladikból a vizet. Szenvedélyesen böngészte a jó öreg Európa madarait (becenevén Hollom-Bottom), szerencsére ebben vannak angol nevek is, nem úgy, mint a legújabb madaraskönyvemben. Még bakcsót is sikerült mutatnom neki, pedig az nappal ritkán látható. Sütöttem neki süllőt ebédre: ez nagyon ízlett, viszont a téliszalámit nm csípte - maga is mondta, hogy ebben ő alighanem egyedi, mert már a német rokonok is a magyar szalámit ajánlgatták, amikor hallották, hogy ide jön.
Hétfőn az elromló időben fogta magát, és elment sétálni (egyedül, mondván, hogy csináljam a dolgom, ha van, ő nézelődik egy sort). Az eső se zavarta, felvette az esőkabátját, és elkutyagolt egészen a dunaharaszti HÉV-hídig. Fenemód rokon lélek velem: kevésbé érdeklik az épületek, műemlékek és effélék, inkább az élővilág és maga a tájék egésze köti le. Estére sikerült összehozni egy bridzspartit is (nagyon köszönjük, manci_hu és Voodoo), mely alkalommal először játszottam bridzset kártyával a kézben (jaj, de fura volt, eddig csak egeret használtam e célra). Utána az enyhén szólva katasztrófa sújtotta övezetnek nevezhető lakásunkon láttuk vendégül, de könnyedén átlépett a hányatott körülményeken, és huncutkodott a kölkökkel, akik érdekes módon nagyrészt értették, holott a kicsi egyáltalán nem, a nagyobb minimálisan tud csak angolul. A csiklandozás azonban nemzetközi...
Most ment tovább, Újvidékre, ahol egy másik internetes bridzses közös barátunk várja. Lám-lám, történelem ide vagy oda, magyar és szerb között is szövődhet barátság, még akkor is, ha a magyar ókonzervatív, mint én - mellesleg a szerb srác, Miksa halálbiztosan nem az újvidéki magyarverők közül való, szörnyülködik, amikor ilyesmi történik...
Hoki mesterben ritka kellemes embert ismertem meg, és nagyon örülök, hogy személyesen is találkozhattam vele. Biztosan jóval több a pénze, mint nekem (elvégre én nemigen repülhetnék Új-Zélandba, nem telne a jegyre sem), de ezt nemhogy nem éreztette, de az eléggé spártai vendéglátást is közvetlenül, bármiféle zavar vagy visszatetszés nélkül fogadta. Minden újnak tud örülni, ami nagy adomány... Továbbá az én gyatra angolságomat is prímán viselte, sőt, könnyedén kisegített, amikor végképp elakadtam és a barkochba módszerei maradtak egy-egy fogalom érzékeltetésére. A bridzsasztalnál is tökéletes úriember: és ami a legfontosabb, nem a zakója miatt (hehehe, nem is hozott Európába ilyesmit), hanem udvariasan és ritka tapintattal beszélte meg az utólagos áttekintést igénylő játékszituációkat.
Lehet, hogy Új-Zélandban azért teremnek ilyen nyugodt, természetes és jókedélyű emberek, mert "távol van a világ zajától?" Lehet. Mindenesetre irigylem őket... Jó, Új-Zélandnak nincs szomszédja, hol ide, hol oda tolt határai, a háborúkból is gyakorlatilag kimaradhatott, na de nem lehet az egész világból szeparált szigeteket csinálni... Kár, hogy az idén nem tudtam Miksát meglátogatni (szívesen mentem volna Hokival, de most sehogy nem tudtam elszabadulni): mindenesetre ha a Miksához hasonló embereknek kéne intéznie Szerbia ügyeit, alighanem sokkal boldogabb és nyugodtabb ország lenne az is. Magyarországról már nem is beszélve: itt is hiányzik a vezetők közül egy rakás hasonló kedves, szelíd és közvetlen ember. Tartok tőle, hogy ez a hiány az én életemben aligha fog változni...
Hát, nektek is jár egy csokihal, ha végigolvastátok! Ha Hoki legközelebb Európába jön (egy-két éven belül remény van erre), akkor Bécsből leviszem csónakon Újvidékre, elvégre miért ne!?
