Hétvégére megajándékozlak Titeket, kedves olvasóim, némi könnyű műfajjal. Az eset szóról szóra valós, megtörtént. Neveket, pártot, miegyebet azért nem írok le, mert jó egy évtized eltelt azóta, nem akarok belerúgni senkibe utólag.

Hajdanán egy civil egyesület egyik vezetője voltam. Még újságot is kiadtunk, melyet én szerkesztettem (a gyakorlatban ez azt jelentette, hogy megírtam az egészet, aztán órákig veszekedtünk vezetőtársammal minden egyes vesszőn). Az újság helyi politikával foglalkozott, méghozzá elég keményen. Akkortájt lakhelyünkön az ellenzéket erősítettük. A hatalmon levő többség egyik pártjában működött egy hölgy, aki ügyesen privatizálta magának - némi simlivel - munkahelye némely ingatlanait.

Az újság "harci rovatában" igen éles hangon, de ténybelileg helytállóan megírtam az ügyet. Többek között a következő megfogalmazás is helyet kapott: ... (az ügy felelőse) ... X. Y.-né, a helyi Z párt egyik komoly súlyú személyisége."

Azt ugyanis tudni kell, hogy az illető hölgy alig 160 centijéhez élősúlyban bő egy métermázsát kitett, jókora fardagállyal felszerelkezve. De a politikai súlya sem volt csekély, úgyhogy a kissé kétértelmű megfogalmazás mindkét értelmezése helytálló volt...

Nos, a hölgy nem bírta a kritikát, és sajtópert indított. Egyszemélyes lapunkat magam képviseltem a bíróságon. Egy igen keskeny tárgyalóteremben volt a pör: bírónő, két népi ülnök, a sértődött hölgy, ügyvédje, és néhány joghallgató volt a teremben rajtam, és aggódása miatt eljövő civil vezetőtársamon kívül. A sajtóper iratismertetéssel kezdődött: a bírónő felolvasta az inkriminált cikket. Nem is volt semmi gond, amíg el nem érkezett a fenti megfogalmazásig.

Ekkor a felolvasás némi bugyborékolás közepette elakadt... A bírónő kétségbeesetten harapta belülről az arcát, és lehajtott fejjel próbált úrrá lenni a kitörni készülő röhögésén - majdnem pont vele szemben ült ugyanis az említett hölgy, akinek monumentális tatja mindkét oldalon bőségesen lelógott a székről... A két ülnök székestül a falnak dőlve harsányan röhögött, hátul a joghallgató lányok visítottak, és még az ellenfél ügyvédjének is látványos grimaszokba gyűrődött az arca. Szegény hölgy szilvaszín fejjel nézett körül, amikor ártatlan ábrázattal elsütöttem egy félhangos megjegyzést: "Szükséges-e a valóságbizonyítás?" A terem rendje sokára állt helyre...

A perben amúgy később is fel-felbuggyant a hangosabb-halkabb kacaj, amikor a cikkre konkrétan visszatért az ellenfél. Mi egyébként mindent simán bebizonyítottunk, amit leírtunk, úgyhogy a sértődött hölgy keresetét elutasították. Hogy, hogy nem: nem fellebbezett - lehet, hogy megütötte volna a guta, ha a másodfokon is végigélvezheti az iratismertetést?!