Majdnem fideszes lettem 1988-ban. Rokonszenves volt az a borotválatlan, farmeros, szókimondó társaság, nem is beszélve arról, hogy korombeli. Orbán keménysége, bátor szókimondása megnyerő volt, és az is látszott, hogy nem csupán megmondóember, hanem esze is van.

Hogy miért nem? Az okot Deutsch Tamásnak hívták. Nem, nem a származása volt a probléma, ha netán valaki arra gondolna... 1988-ban megjelent az orvosegyetemen, koszos farmerjában, villogó szemével, félrészegen. Ez még mindig nem lett volna gond: a nadrágomra én se voltam soha túl igényes, és a szeszt se utasítom vissza. Csakhogy az ifiúr az előadóban összegyűlt orvostanhallgatók közé valami ritka lekezelő-kioktató hangon, lapáttal kezdte szórni az észt: hogyan kell a KISZ ellen küzdeni. Mondanivalójából és stílusából kitűnt: fogalma sincs, hogy hol van. Az orvosegyetemet mindig is a vonalasok közé sorolták, ott ellenzéki mozgalmak nemigen voltak - elsősorban azért, mert a tananyag mennyisége nem engedett, illetve a "vörös farokként" még létező, de eljelentéktelenedett ideológiai tárgyakon kívüli rész politikamentessége nem igényelt heves belső vitákat.

Egyszóval: az orvosegyetemek vonalassága ostoba legenda volt csupán. Oda a hallgatók alapvetően tanulni jártak, nem politizálni - de aki akart, megtehette. Hallgattuk hát békésen a handabandázó főokos Deutschot - csak úgy sütött belőle a lenézés -, majd ahogy egy diszkrét böffenésnél elállt a szava, rákérdeztem: minek beszél itt a KISZ elleni küzdelem módszereiről? No, ezzel beindult a dumagép ismét, voltam én minden, maradi, szocihívő, én minden hasonló. Akkor fulladt el a tiráda, amikor néhány évfolyamtársam hangosan röhögni kezdett. Deutschnak leesett a tantusz, hogy valami nem stimmel, és befogta a száját, mire elmagyaráztam neki, hogy ez az évfolyam 1987-ben simán megbuktatta a KISZ-vezetést egy szimpla évfolyamgyűlésen, azóta magunk döntünk az ösztöndíjosztásról, saját jelöltjeinket küldtük a Kari és az Egyetemi Tanácsba, a KISZ-titkár csak dísznek maradt meg. Történt ez akkor, amikor a Fidesz még csíraként se létezett, úgyhogy okosabb, ha nem minket oktat, hanem tőlünk tanul...

Egyszóval, ez az élmény elvette a kedvemet a Fidesztől: hiszen ha az egyik fővezér ekkora marha, akkor az átlagszínvonal se lehet magas, gondoltam... Orbánt még mindig igen okos és jó politikusnak tartottam, és nagy rokonszenvvel figyeltem beszédét a Nagy Imre-újratemetésen. Örültem, hogy a Fidesz bejutott a parlamentbe: kellett oda a farmeros-borostás imázs, és az udvariaskodás nélküli szókimondás.

Orbánban az is rokonszenves volt, hogy egy idő után ráérzett egyrészt Antall József demokrata voltára, másrészt betegsége alatt ha támadta is "hivatalból", mint ellenzék, de nem olyan ocsmányul, mint a mai kormánypártok és holdudvaruk. A nagybeteg, majd haldokló Antall is megtalálta Orbánban azt, aki az ő elejtett zászlaját majd valamikor továbbviheti; ezért is hívta betegágyához, hogy politikai végrendelete részesévé tegye.

1994-ben a Fidesz még mindig korosztályos rétegpárt volt, de ekkor már többen láttak benne fantáziát: egyre több idősebb ember lépett be. A mindenfelől szétszalámizott MDF hívei közül is sokan ebbe az irányba léptek, mert folyamatosan érezhető volt, hogy a Fidesz jobbra húzódik (Fodor Gábornak már ez is sok volt, elhúzott a szadeszba). A parlamentbe megint bekerültek, így már maga a Fidesz is elhitte, hogy nem csak 1990-es szalmaláng volt a rájuk szavazók lelkesedése. A pufajkás alkoholista uralma, akit százhúsz kiló két lábon járó marhahús támogatott az SZDSZ részéről, igencsak megtolta a Fidesz szekerét: a népet fölöslegesen csesztető, de cserébe nagyrészt alkotmányellenes Bokros-csomag rakétaként vitte fel Orbánt - de a parlamenti egyéni stílusával nagy népszerűséget szerző Torgyán vezért is...

Eljött 1998, és csoda történt: a kisgarázdák vezére jól időzített visszaléptetéseivel egyszer életében fegyelmezetten politizált, és kormányra juttatta a Fidesz-FKGP-MDF-koalíciót. Ámde a köztársasági elnöki széket mégse kapta meg (ez alighanem hiba volt), csak miniszterkedhetett, bár azt kiadós jogkörrel. A fegyelmezettség véget is ért: a Torgyán-Szabadi-duó csinos feudalizmust épített a minisztériumban. Ha nincs a fennállása legdisztingváltabb politizálását bemutató MIÉP a parlamentben, a szokás szerint szétrobbanó kisgazdik miatt a kormány akár meg is bukhatott volna némelykor.

 Orbán kormányzása is kétarcú volt. Személyi ügyekben tanult Antalltól, akit a hirtelen megkapott hatalom belevitt abba, hogy nem válogatta meg kellően az embereit: a Fidesz kulcspozíciókba csakis a "régi gárdát" engedte. Tragikomikus volt, ahogy kedves ismerősünk, Deutsch Tamás (akinek az időközben eltelt 10 év nem volt elég egy egyetemre) "kijelölt miniszter" pozícióba került a diplomaszerzéséig. Utána pedig titkárnője fölött aratott szerelmi diadalával kápráztatta el a nagyérdeműt... Ugyanakkor Orbán nem tanult Antalltól, mert a pártpénztárnok Simlicska (nem elírás...) Lajost pakolta az APEH élére, jogos ordítást kiváltva az ellenzékből.

Bokros-csomag helyett Széchenyi-terv: ez jól hagzott. Aztán a gyorsan kiépülő holdudvarba ömlött a pénz... Gógl Árpádnak sikerült a kampányban 400 %-os (bizony!) egészségügyi béremelést ígérnie: én ezt annak idején csónakban ülve hallgattam rádión, és úgy elkezdtem röhögni, hogy a himbálózás elriasztotta a csalit már kóstolgató süllőt... A négyszázból ha a vécét elvettük (00, gyengébbeknek), akkor nagyjából a valóságot kaptuk... Volt ideológia és magyarság rogyásig - de sokszor gyatra, és balról kellemesen támadható stílusban. Volt ugyanakkor lakáshitel is újra, és a fiataloknak lett esélyük arra, hogy önmaguk halálra dolgozása nélkül külön költözhessenek.

Orbán miniszterelnökként a jólfésültség és az öltöny mellé egyre inkább nagypolgári allűröket szedett magára. A tokaji szőlőügye (melynek kapcsán Tokaj hímvesszejének nevezték ki a szadeszosok, harsány közröhögést elérve, hiszen a poén - kár tagadni - ült) tisztán ezt jelzi. Divat lett borosgazdának lenni, hát neki is ingere lett rá: vert is vagy 10 percentet a népszerűségéből vele... A választók nem is a simlit, hanem a nagypolgárkodást büntették igazából: az irritálóbb volt, mint az apróbb trükkök, amivel csinálták.

A kormánynak a gazdaság akkor jó helyzete sem segített eleget: az ellenzék tervszerűen lőtte hol a magától elszállt Torgyán közköltséges röpködéseit, hol a MIÉP egy-két beszólását: mindig a politikai korrektség vagy a feudális urizálás volt a téma. Az egészségüggyel a Gógl helyét átvevő Mikola sem tudott mit kezdeni (ma sem tud...) - jellemző példa, hogy ő annak idején a Horn-kormányba is bekerülhetett volna, a neve forgott egy minisztercsere alkalmával.

Egyszóval jött 2002, a látszólag nagyon európai, csendes, 50 %-os közalkalmazotti béremelést ígérő Medgyessy, és kisebb-nagyobb csalásokkal, de szűken győzött. Majd, miután padlóra vitte a költségvetést és lebukott mint D-209, megpuccsolták - de a puccsolókat is megpuccsolta a végletesen gátlástalan Gyurcsány, aki a hatalmat 2006-ban notórius hazudozással tartotta meg. Orbán pedig másodszor maradt alul - de pártja első embere maradhatott.

Az ellenzéki Orbán külön tanulmányra lenne érdemes, de egy szólásban is összefoglalható: kapkod, mint Bernát a ménkűhöz. Mindent elkezd és semmit se fejez be. Próbálkozott széles össznépi összefogással, polgári körökkel - melyek aztán szépen elhaltak. Próbálkozott tömegtüntetésekkel - eredménytelenül. Próbálkozik népszavazással - amiből a baloldal lassan kabaréjelenetet varázsol, és ezt pusztán az erre vonatkozó törvény ismeretében simán tudni lehetett előre. Próbálkozott az egész jobboldal összefogásával - de tőle balra eltántorgott az egyre önállóbb MDF, a radikális jobboldal pedig legfeljebb "jobb híján"-alapon szavaz a Fideszre, mert a nagyon-nagyon konszolidált párt messze nem annyira magyar és nem annyira konzervatív-nemzeti, amennyire szeretnék.

A médiával kapcsolatban jókora kudracokat kellett elkönyvelnie. Egyszerűen nem volt képes őt támogató, minőségi és nem könnyen támadható sajtót összekovácsolnia valahogyan. Vagy valaha a kommunisták mellett kompromittált emberek, mint Bencsik András, vagy erélytelen-felkészületlen amatőrök (mint az egykori kormányszóvivő Borókai) próbálták segíteni - persze, hogy ledarálta őket az SZDSZ, az MSZP és Ron Werber által kommandírozott balliberális (és a végtelenségig politikai korrektséget követelő, jelentős zsidó befolyás alatt álló) permanens kampánymédia.

A politikában az ezüstéremért nem jár olimpiai pont... A kétszer kikapó Orbán magyarázgathatja, hogy milyen alattomosan ütötték el a miniszterelnökségtől, de ez nem sokat ér. Ha így is van (mert így van) - a lúzereket senki se szereti, főleg nem szívesen juttatja őket hatalomhoz. Orbánt paralizálja az is, hogy most már nyilvánvalóan az utolsó esélye következik. Hiába szárnyal a Fidesz népszerűsége, a választásig még van három év. Ráadásul olyan három, amelyben Gyurcsány, ha maradhat, a maradék vagyont is ellopja, széthordatja, úgyhogy a 2010-es választás után Orbán győztesen is vesztes lenne: neki maradna a romeltakarítás harsogó ellenpropagandától övezve. Vagyis (talán) négy év, aztán meg bebetonozott balos hatalom ("ugye, hogy nem volt alternatíva? ugye" - bömböli majd a sajtó), akár évtizedekig.

Ezen a ponton jutottunk el Orbán ellenzéki határozatlanságának legnagyobb hibájáig: 2006. őszéig. A hajdani farmeros srác az őszödi hazugságlufi kipukkadása után garantáltan az utcára vitte volna az embereket azonnal és feltétel nélkül. Az öltönyös volt miniszterelnök beérte az önkormányzati győzelemmel, és semmilyen személyes kockázatot nem vállalt, amikor október 23-án a kormány erőszakhoz nyúlt - többek között a Fidesz-gyűlést is végigverve.

Ha Orbán akkor beleordítja a Hírtévébe, hogy mindenki az utcára, mert a kormány terrort alkalmaz saját polgárai ellen: valószínűleg sittre vágják pár napra, esetleg össze is verik, de Gyurcsányék aligha tartották volna magukat több százezres tömegtüntetések ellen. A rendőr is meggondolja ám, hogy tízezer vagy ötszázezer ember áll vele szemben: tízezerre lőnek, félmillióra már aligha. Ám Orbán nem állt az élre. Hallgatott, illetve maradt a "demokratikus politizálás" kliséjénél - ami jelen esetben marhaság, hiszen a hazug és erőszakos kormány maga se volt demokrata, így vele szemben a parlamentbe történő visszavonulás indokolatlan önkorlátozásnak minősül. 1989-ben Orbán még minden veszélyt vállalt - 2006-ban már gyakorlatilag semmit sem. Valószínűleg ezzel szalasztotta el az utolsó esélyét arra, hogy ne egy viharban szétrombolt, már süllyedő hajóroncs kormánykerekét foghassa meg, hanem ha óriási ellenszélben is, de legalább maga kormányozhassa a hajót, amely meg van ugyan tépázva, de még úszóképes.

Marad-e valaki? A Fidesztől ugyanis csak egy, a mai helyzetben nem sok sikerrel kecsegtető mérsékelt politikát várhatunk, PC stílussal és ütemes elhatárolódással minden szélsőségtől. Lassan eljutunk odáig, hogy a Fidesz 1990-es plakátja (ahol választani kellett egy ifjú pár és egy Brezsnyev-Kádár csókváltás között) a közeljövőben módosítva politically correct módon két buzit fog ábrázolni, nehogy megsértsenek valamilyen kisebbséget... Az MDF politikája nem egyéb, mint egy permanens menstruációs zavar. A KDNP látszatpárt, önálló életre gyakorlatilag képtelen.  Az FKGP és a Centrum eltűnt, a MIÉP elgyengült, a Jobbik pedig össztűz alatt áll.

Egyszóval: ha nyer Orbán - ami nem túl valószínű - akkor 2010-es kormánya a kisebbik rossz kormánya lesz. Nem több, nem kevesebb - és mnden bizonnyal nem adatik neki több négy évnél.