Bámulják a csillagszórókat. Csillognak a szikrák fényében, mélyükben ott a felhőtlen boldogság, a beteljesült vágyak öröme, a szeretet, melyet adnak és kapnak.

A nagyobb már pontosan tudja, hogy az ajándékokat nem a Jézuska hozza - de nem mondja meg a kisebbnek, holott minden más ügyben működik a "kis éji akadémia", amikor a lány a kisfiúval megosztja nyiladozó esze-értelme sziporkáit. Azt mégsem mondja el neki, hogy a fenyőt piacon vesszük, a papa csenget és gyújtja meg a csillagszórókat, és a szülők együtt, hosszas töprengés után választják ki az ajándékokat.

A kisebb még hiszi - vagy hinni akarja - hogy az ajándék maga a csoda, és hogy a Jézuska személyesen olvasta el ákombákom óvodás-nagybetűkkel írt levelét; meg persze a többi gyerekét is, akik hasonlóan tántorgó betűkkel rótták soraikat kéréseikkel. Ő még romlatlan lélekkel szalad, ha meghallja az apró csengő hangját a fenyőről...

Aztán már csak az öröm világít a két arcocskáról. A kisfiúnak immár van saját, pillekönnyű horgászbotja - nem tűnik fel neki, hogy a papa ehhez jobban ért a Jézuskánál, akinek idejében a hajszálvékony telematch bot nemigen létezett még... A lány már nagyobb, és jóval érettebb valós koránál, így ő igazi fényképezőgépet és mp4-lejátszót kapott, hadd szokjon hozzá a számítógép-világ oldalhajtásaihoz. Bámulják a könyveket, az apró lány már női szemmel értékeli a csinos pólót és a nyakláncot, a kisfiú pedig az igazi gyerek elragadtatásával szorongatja az apró, olcsó (de repülni képes) repülőmodelljét.

Karácsony van.

Utóirat: a magánjellegű írásokban általában (bár ezek ritkák) letiltom a kommentelést. Most nem teszem; viszont akit bunkónak ítélek, azt szokásommal ellentétben kihajítom ebből a posztból. Bocsi.