Kinek a pap, kinek a papné - Petőfinek a Tisza volt a magyar folyó. József Attilának és nekem a Duna. Nem mintha József Attilát Petőfi elé helyezném (mint ahogyan mögé sem)...

A Tisza Trianon előtt teljesen magyar folyó volt, míg a Duna csak bejött és kiment - mégis! A Duna mellett fekszik a főváros. A Duna az ország közepe. A Duna kötötte össze Nagy-Magyarországot fel- és alvízi szomszédaival.

A szőke Tisza csendesen folydogál a mederben, sima, mint egy nő, míg a Duna kisvíznél is markánsan folyik, ember legyen a talpán, aki szembeevez vele. A Tiszát ma már a maradék országban is gátak szabdalják, helyenként tóvá, sőt, mocsárrá béklyózzák - a Duna nálunk még szabad, miután a nagymarosi gólem szerencsére kiszenvedett.

A Duna egyre tisztább, mert a szennyező ipari üzemek nagy része bezárta kapuit a szocializmus bukása után. A Tiszába az erdélyi aranykincs utolsó morzsáit is kipréselni akaró bányacégek egyszer már hagyták beömleni a ciánt, és sajnos várhatóan ez meg fog ismétlődni... A "kék Duna" lassan újra valóban kék lesz, miközben a Tisza csendesen mocsarasodik.

A Tiszán bárki eltúrázgathat: ha nem megy az erőművek közelébe, és nincs éppen árvíz, semmi baja nem történhet. A Dunát nem lehet letegezni: váratlan örvények, limányok, keresztáramlatok kapják el a csónakokat, és a felkészületlenül evezgetők könnyen bajba kerülhetnek. A Tiszán alig néhány nagyobb hajó jár, míg a Dunán folyamatos a forgalom, még tengerjáró monstrumok is hasítják a vizet.

Én a Duna híve vagyok és maradok. Mindig is víziember voltam - és egyre inkább... Az a nap, amit a Dunán tölthetek, biztosan nem veszett kárba: ha fogok, ha nem, ha ronggyá ázom, ha vörösre perzsel a nap... Nekem régi kedves barátom a folyó, még akkor is, amikor zúgva-bömbölve robog a medrében hatszás centis pesti vízállás fölött, és a csendes Ráckevei-Duna is, mely szárcsák, récék ezreit neveli nádasai között. Barátom téli éjszakákon, amikor a hold jégnyilakkal lövöldöz, a csillagokról folyik le a dermedés, és a víz ólomszínűen, jégtáblákat cipelve igyekszik lefelé, hátha el tud menekülni a tél markából. Barátom, amikor középvíznél félelmetes örvényléssel rántja át a csónakomat az alig fél méterrel a vízszint alatt leselkedő elöntött ruganyok gerince fölött. Barátom akkor is, amikor zúgó szúnyogfelhők támadnak alkonyatkor, és akkor is, amikor viharos déli szélben tomboló tarajos hullámok döngetik, csavargatják a csónak orrát, felborítással fenyegetve az apró járművet minden pillanatban. Barátom marad akkor is, amikor már nem tudok erről szólni, és ami belőlem megmarad, elhordja az öreg folyó...