Kedves olvasók, a hétvégén szünetet tartunk: a molnárgörény vízi ragadozásra adja a fejét, melynek tárgyául ártatlan harcsák és süllők fognak szolgálni. Tulajdonképpen a vidragörény nevet is választhattam volna (ez a nyérc népies elnevezése), de az európai nyérc (Mustela lutreola) Magyarországon gyakorlatilag kihalt, legfeljebb kóborlóként fordul elő alkalmilag az Északi-középhegység patakjainál. A nyérc ugyanis tipikusan víziállat, mint ahogy én magam is (a görény se fél a víztől).
A horgászat remek dolog: kikapcsolódás, egyben az ősi zsákmányszerző ösztön kielégítése. Ez elvileg mindenkiben megvan, legfeljebb nem mindenkiben manifesztálódik. Ugyanakkor a horgászat nem teszi fel annyira élesen a zsákmányolás= ölés kérdést, mint a vadászat: itt ugyanis vissza lehet engedni élve azt a halat, amelyikre nincs szükségem. Ugyanakkor nem vagyok híve a "catch and release" (fogd meg és engedd el) mozgalomnak: álszent dolog elengedni a halat, de megenni boltban megvéve vagy a disznót befalatozni, közben szidni a brutális vadászokat. A vegetarianizmus meg hülyeség: lehet, hogy egészségesebb, mint a húsevés, na de kérem, a rántott csirke, a téliszalámi, vagy a sült fogas azért mégse akármi.
Egyszóval horgászni jó dolog, a halat megenni ugyancsak - a tisztességhez szerintem annyi kell, hogy ne vigyünk haza többet, mint amennyit el akarunk fogyasztani. A probléma ott van, hogy horgászni tudni kell. Manapság biztosra menni csak az agyontelepített "nylon-tavakon" lehet: ott mindegy a felszerelés, a csali, a módszer, fog a delikvens tutira, aztán jön a halőr, és precízen lemázsálja-kifizetteti a megfogott és elvinni szánt halat. Mintha csak a Tesco élőhalmedencéjében pecáznánk...
Épp ezért én nylon-tóra nem megyek: a nagy, természetes vizeket kedvelem, elsősorban a Dunát. Ebben viszont már nincs annyi hal, mint egykor: meg kell találni a maradékot és túl kell járni az eszén. Finom (vagyis a halnak is esélyt adó) felszerelés, ügyes módszer, jól eltalált hely és csali: enélkül a Duna csak fanyar grimaszt vág a gyakorlatlan próbálkozóra, míg az ügyesekre rámosolyog.
Nem panaszkodom: meg szoktam fogni a magamét. A kezdő horgászokat sajnálom: az eredménytelenség elveszi a kedvüket, letéteti velük a botot még azelőtt, hogy élvezni kezdhetnék a dolgot. Sőt: a megnyugtató kikapcsolódás frusztrált unatkozásba, majd olykor káromkodássorozatba, olykor kompenzáló berúgásba csap át, miután szerencsétlen mazsola órákon át seggelt a vízparton egy pöccintést sem látva a botján. Arról nem is beszélve, hogy (megdöbbenésemre) sokan egyszerűen elhatározzák: "horgászni fogok", elmennek a boltba, elköltenek súlyos tízezreket minden marhaságra, engedélyt váltanak, majd ott ülnek, és nézik, mint Rozi a moziban. Valamilyen divatból, vagy mert megirigyelték a munkatárs halas fotóit. Röhej.
Egyszóval: a horgászat szakma, ha ma "főállásban" csak néhány versenyző űzheti. Talán a legamatőrebb igazi sport manapság, hiszen gyakorlója elsősorban költ rá, a megfogott hal értéke szinte soha nincs arányban a ráfordítással. Az igazi szenvedélyes (mások szerint félhülye) horgász képes csikorgó téli éjszakákon (!!!) kiülni a Duna mellé menyhalazni; képes egy nap alatt kétszer 20 kilométert leevezni Ráckevéig, hogy harcsázzon; képes végig horgászni afféle amatőrversenyen péntek estétől vasárnap délutánig folyamatosan. Tudom, mert mindezek sajá praxisomból kerültek ki...
Gyönyörű dolog ez mégiscsak. Ülsz a csónakban, a nádasban prüttyög a szárcsa, fölötted dallamosan zúgó szárnnyal húznak el a hattyúk; aztán az úszód megrándul, kiemelkedik, és máris izmos ponty küzd a horgodon. Vagy épp vaksötétben tűnik el a víz alatt a parányi fénypatron szentjánosbogara, hogy aztán a hatméteres vékony bot karikába hajolva parírozza a másfél kilós süllő lassú, lüktető húzását. Érdemes kipróbálni: de az ég szerelmére, ne akarjon a kezdő rögtön pisztrángot fogni! Aki nem úszós keszegezéssel kezdi, az aligha lesz jó és ügyes horgász: olyan ez, mint az iskola, előbb a betűket kell megtanulni, ha regényt akarunk olvasni!
