Következzen egy olyan jogi-erkölcsi elmélkedés, amely megint vélhetően megindítja a fantáziátokat. A halálbüntetésről lesz szó: ez egyben alkalom arra is, hogy baloldali kedves látogatóink hevesebb vérű klaviatúrakopogtatói egyszer-kétszer beszóljanak, mint vérszomjas fasiszta állatnak.
A téma elsőre - ha némileg offként is - Shenpen blogján http://neokon.blog.hu/2007/08/22/na_jo_megis_irak lett kitárgyalva. Shenpen blogját érdemes olvasgatni - különösen Teremburának, és a nagyon fajsúlyos, alapos elmélkedések kedvelőinek. Bár Shenpen neokonnak nevezi magát, a posztjai alapján sokkal inkább neo nélküli konzervatív... De ott csak melléktermékként került elő, így érdemesnek tartok egy teljes posztot csak erről.
A halálbüntetés történetéről azért nem akarok sokat írni, mert nagyjából mindenki tudja, hogy a halálbüntetés és az emberiság nagyjából egyidős. Kortól és társadalmi rendszertől függően vagy a talio ("szemet szemért") elve szerint szabták ki, vagy jóval enyhébb bűnöket is ezzel sújtottak. Az ókori Róma proscriptio útján kiszabott de facto halálbüntetésétől (mely nemegyszer csakis politikai indíttatású volt) az újkori Anglia rettenetesen szigorú büntető joggyakorlatáig (lásd Ráth-Végh István könyveit: zsebtolvajlás, csavargás, csalás, pénzhamisítás egyaránt akasztással volt büntethető - ebből ma a csavargás nem is bűncselekmény!) elterjedten, gyakorlatilag minden társadalomban alkalmazták.
Itt kell előre bocsátani, hogy általában igazság, hogy diktatúrában több a halálos ítélet, és többféle vétségért kiszabják (és sokkal több a politikai halálos ítélet), ennek leszögezése mellett egyáltalán nem akarok a politikai ítéletekkel foglalkozni, ezek ugyanis a halálbüntetés fölötti vitát parttalanná teszik. Erről annyi a véleményem, hogy demokráciában politikai cselekményért halálos ítélet nem születhet. Kivétel ez alól csak azok a bűntettek lehetnek, melyek megfelelnek a halálítéletre is esélyes köztörvényes tetteknek, pl. a politikai gyilkosság - ezeket ugyanis mint gyilkosságot kell elbírálni (de itt is súlyos morális probléma, ha valaki a zsarnokot öli meg, de nem tudja a hatalmát is egyúttal megdönteni - nyilvánvalóan az utókor hőssé teszi, ha akkor fel is kötik). De "izgatás", "lázongás", és hasonlók miatt kivégzett emberek: ez elfogadhatatlan és az is marad, még diktatúrában is. Ha a vélemény kinyilvánítását kötéllel-golyóval akadályozzák, az egyértelműen embertelen (és szükségképpen ideiglenes) rendszer, kár rá szót pazarolni.
Maradjunk tehát a demokrácia körülményei között: halálos ítélet békében csak és kizárólag emberölés miatt képzelhető el (ismét egy szűkítés: hagyjuk ki a vizsgálódásból a háborús körülményeket és a katonai delictumokat, mert háborúban a kémkedés, a parancsmegtagadás, és hasonlók akkor is tömeghalálhoz vezethetnek a saját oldalon, ha a vétkes effektíve senkire sem emelt kezet, így a megtorlás is súlyos lehet ilyen bűnökért).
A kissé hosszúra sikerült bevezetés után szögezzük le tehát, hogy békében és demokráciában vizsgáljuk meg a halálbüntetés alkalmazhatóságának, hasznának-kárának körülményeit.
Kezdjük azzal, hogy mi a büntetés célja? A szocialista büntetőjog a tettes neveléséről beszélt - de hát a visszaesők arányából tudjuk, hogy ez gyakorlatilag hatástalan volt még olyan körülmények között is, amikor a börtönből kijövő biztosan kaphatott munkát, még munkásszállót is, tehát nem kivert kutyaként kellett "visszatérnie a társadalomba". Maga a büntetőjog, illetve az állam büntető hatalma azon alapul, hogy a szervezett társadalom nem tűrheti meg a magánbosszút. Ezért kénytelen a társadalomellenes magatartások elleni védelmet államilag biztosítani, és a tetteseket tettük súlyának megfelelően megbüntetni. Voltaképpen tehát nem nevelésről, hanem a magánbosszú helyét átvevő köz általi megtorlásról van szó, szabályozott keretek között. A sértett egyének - erkölcsileg kétségbevonhatatlanul megalapozott! - bosszúvágyát csakis a tényleges és arányos megtorlás kiszabása esetén lehet erkölcsi alapon a társadalmi kényszer által visszaszorítani.
A halálbüntetés mindig is a legsúlyosabb büntetés: azonnal és visszafordíthatatlanul elveszi a tettes életét (régen olykor kínzással is súlyosbították). Éppen ez adja a probléma lényegét: ugyanis a halálos ítéletet is emberek szabják ki, akik tévedhetnek. A tévedést pedig nem lehet kijavítani: akit ártatlanul kivégeznek, nem lehet feltámasztani... Tulajdonképpen minden halálbüntetés elleni érvből ez cseng vissza: a félelem az ártatlanok kivégzésétől.
Ugyanakkor a halálbüntetés mellett is súlyos érveket lehet felhozni. Az "ártatlanok kivégzése" ugyanis nem csupán a justizmordot jelentheti, ha alaposabban áttekintjük a témát! Mi van akkor, ha egy elvetemült, kegyetlen, már gyilkosságért elítélt gazembert hosszú börtönbüntetés után kiengednek? Se családja, se vagyona, se munkája, viszont alaposan kigyúrta magát a börtönben, és valamiből meg kell élnie. Vajon miből fog? És itt még nem is szűámoltuk hozzá a hosszú szabadságvesztés alatti személyiségtorzulást, a cellatársak hatását (a börtönben a bűnözők legtöbbször nem a jámborságot és a bűnbánatot tanulják el egymástól). Tehát ha egy ilyen gyilkost kiengednek, és heteken-hónapokon belül újra öl (netán nem is egyszer), akkor - nem ártatlan személyt "végzett ki" az igazságszolgáltatás, ha nem is közvetlenül, hanem mintegy "mandínerből"? Az áldozat ártatlansága aligha vitatható...
Vagyis az első, mellette szóló érv a társadalom lehető leghatékonyabb védelme az igazán elvetemült, közveszélyes bűnözőktől. A második: ezen védelem aránylag olcsó volta. A tényleges életfogytiglannal összevetve a kivégzés nem csupán olcsóbb: de a tényleges életfogytiglanra ítélt gyilkosok a börtönben is rendkívül veszélyesek mind rabtársaikra, mind az őrökre, sőt, sikeres szökés esetén mindenkire. Vesztenivalójuk elvégre nincsen, mert akármit tesznek, ha nincs halálbüntetés, legfeljebb még egyszer kiszabják rájuk az életfogytiglant, erre csak vállat vonnak... Abszurd, amikor itt-ott (USA) 978 év börtönt kap valaki, aztán szép precízen harmadolják is, és közlik vele, hogy már csak 432 évet kell ülnie. Nem hinném, hogy egy ilyen elítélt megijed annak lehetőségétől, hogy még 150 évet rávernek... Vagyis az életfogytiglan biztonságossága össze sem vethető a kivégzésével; és aligha kell precíz számítás annak belátásához, hogy egy mindenre elszánt fogoly 40-50 éven át történő magas készültségű őrzése sokszor annyi közpénzt visz el, mint a mégoly alapos és drága eljárás után kiszabott halálbüntetés és annak végrehajtása.
Járulékos érv, hogy ha az ártatlanság nagyon hosszú idő után derül ki, akkor már érdemben nem sok különbség van az elítélt szempontjából sem, hiszen ha vagy 30 év leülése után, hetvenévesen engedik el (a börtönnek megfelelő egészségi és pszichés állapotban), az ártatlanul letöltött éveket ugyancsak nem lehet neki visszaadni. Ha meg hamar kiderül, erre már a halálbüntetést máig sok államában fenntartó USA megtalálta a kompromisszumos megoldást: legalább 10 évig, vagy tovább a "halálsoron", igen szigorú őrizetben tartják az elítéltet, és ezalatt hosszas eljárások folynak, hátha sikerül a bűnösségét kétségessé tenni (a mai gyakorlat szerint ha aránylag halvány kétségig eljut közben az ügye, a kivégzéstől megmenekül és börtönt kap, akár életfogytiglant, akár határozott idejűt).
A laikusok számára tetszetős érv a halálbüntetés mellett annak elrettentő ereje - nos, ez az érv alaptalan. Hacsak nem diktatúrai szinten, kis súlyú delictumokért is keményen osztják a kötelet... Amikor a legsúlyosabb emberölésekre tartják fenn a legsúlyosabb büntetést, annak elrettentő hatása a statisztikák tanúsága szerint gyakorlatilag nincsen. Az USA államaiban a halálbüntetés alkalmazása és a súlyos bűncselekmények gyakorisága nem mutat összefüggést: ott vannak a súlyos tettek, ahol sok a lepusztult városrész (ahol leginkább szegény és sokszor bűnöző életmódú etnikumok laknak - főleg négerek).
Foglaljuk össze - most tehát az én véleményem következik. Én a halálbüntetést szükségesnek tartom; egyszerűen azért, mert az igazán elvetemült gyilkosoktól a társadalmat úgy lehet a leghatékonyabban megvédeni, ha egyszer és mindenkorra elveszik tőlük az ismétlés lehetőségét. Azonkívül az "élethez való jog" az áldozatnak is megvolt, a gyilkos pedig ezt nem tartotta tiszteletben, így természetjogi szempontból nem követelheti a társadalomtól, hogy az ő élethez való jogát ezek után abszolútként kezelje. Rögzítem azt is, hogy csakis az emberhalállal járó, legsúlyosabb bűncselekmények tetteseit ítélném halálra, és csakis teljes, nagyfokú bűnösségi bizonyosság esetén.
Az ártatlanok justizmord miatti kivégzésének veszélye két módon csökkentendő. Egyrészt a halálítéletre irányuló eljárásban nem teljesen szabad, hanem részben kötött bizonyítási rendszert kell bevezetni ("smoking gun evidence" - azaz "a füstölgő pisztoly tanúbizonysága" az amerikai jogban). A beismerő vallomás semmi esetre sem lehet kivégzés alapja; és a modern kriminológia minden technikai lehetőségét be kell vetni az objektív bizonyítás érdekében, a DNS-vizsgálattól a bűnjelek gázkromatográfiás, elektronmikroszkópos elemzéséig.
Ebben az általam kívánt rendszerben a tettes elítélésa kétféle bizonyosság alapján történhet. Ha a kötött bizonyítási rendszer szerint nem bizonyítható be egzaktul a bűnösség, de a szabad bizonyítási rendszer szerint az még megáll és kétség nem merül fel, a tettes elítélendő, de nem halálra. Ha kötött bizonyítás mellett is bűnös, a halálos ítélet is kiszabható. Ugyanakkor a justizmord veszélyét csökkentené, hogy kb. 10 évig élve kéne tartani az illetőt (természetesen igen szigorú őrizetben, de ennyi még mindig olcsóbb, mint 40 év), mert az esetlegesen mégis téves ítéletek döntő többsége aránylag hamar kiderül.
A társadalom "bosszúállása" persze elítélhető, lehet tőle idegenkedni (mindaddig, amíg a gyilkos áldozata nem a halálbüntetést ellenzőjének szerettei közül kerül ki...), de tudomásul kell venni a természetjogi szimmetria iránti igényt is. Azt ugyanis ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a gyilkos áldozata semmit nem követett el, amiért halállal kellett volna lakolnia - ugyanakkor a gyilkos bizony megtette a legsúlyosabbat! Akkor miért tárja szét a társadalom a karját (mert ugyebár az áldozat se támasztható fel), mondván, hogy "senki életét nincs jogunk elvenni"? A gyilkos gazembernek van joga? Jó, ez nem jog, mert becsukják érte, de CSAK becsukják manapság. Holott súlyosabban sérti az élethez való jogot az ártatlan megölése, mint a gyilkos kivégzése, hiszen ő ugyanezt a jogát az öléssel eljátszotta!
