2001. IX. 11. A nap, amikor az Egyesült Államokat saját területén támadták meg, a világon eddig sosem látott módszerrel, eltárített repülőket használva fegyverül. Azóta más a világ: és szokás szerint nem azoknak lett rosszabb, akik bármely oldalról az erőszakért felelősek, hanem azoknak, akik legfeljebb áldozatként találkoznak vele...
Hat év távlatából megállapíthatjuk: az al-Kaida voltaképpen célt ért. Nem katonailag, természetesen: fegyverrel ma az Egyesült Államokat nem lehet legyőzni. De szeptember 11. vezetett el a Szaddám elleni második, teljesen fölösleges háborúhoz, melyben az USA ismét belemászott egy végtelen, megoldhatatlan kínba - egy Vietnam a jelek szerint nem volt elég... Irak most évekre-évtizedekre lőporos hordó marad, és az USA még kivonulni sem tud előkelően, hiszen mindenki őt teszi felelőssé a megszállást követendő káoszért és gyilkolásért. Ugyanakkor az országot pacifikálni képtelen, mert arra nagyságrendekkel nagyobb erő sem volna elég. Szaddám megdöntésével kiengedték a szellemet a palackból - és nem lehet sehogy se oda visszaédesgetni...
A másik eredmény, hogy az Egyesült Államok a terroristák elleni védekezés címén éppen azokat a szabadságjogokat csorbítja látványosan, melynek világszerte a védelmezőjeként határozta meg magát. A guantanámói Gulág ennek csak az egyik része: a másik az USA területén a lehallgatás, megfigyelés korábbinál sokkal szabadabb volta, a külföldiek jogfosztottsága (nekik most nincs habeas corpus garanciájuk, konkrét bűncselekmény gyanúja nélkül is letartóztathatóak). Már az Egyesült Államok jogérzékenyebb polgárai is sokallják az alapjogok csorbítását, bár eleinte a rendpárti félelemkórus miatt többé-kevésbé elfogadták.
Azt mindenkinek látnia kell, hogy a terrorizmus tetszőlegesen kemény rendőri-titkosszolgálati eszközökkel sem szüntethető meg. A terroristák merénylet előtti lebukásához általában buta konspirációs hiba vagy kényelmeskedés vezet csupán. Tessék végiggondolni: ha én elhatározom, hogy lelövöm Gyurcsányt (mondjuk, megérdemelné), akkor ugyan ki és hogyan tudna ebben megakadályozni, HA NEM MONDOM EL SENKINEK, de türelmesen várok az alkalomra? Fegyvert szerezni már Magyarországon is egyszerű, és Gyurcsány programja is sokszor kiszámítható. A kérdés azon fordul meg csupán, hogy ha ezt tervezném, hajlandó volnék-e bűnhődni is érte (mert a közelébe kerülni ugyebár még a közismert terrorista Tomcatnak is könnyedén sikerült): mert ha igen, egy sima pisztoly elég (mesterlövészpuskához nehezebb hozzájutni, pisztolyt bármelyik kínai piacon vehetünk).
Márpedig az al-Kaida emberei nemhogy bűnhődni, de meghalni is hajlandóak - tehát a legegyszerűbb eszközökkel, a menekülési utat sem kidolgozva támadhatnak. Támadnak is; engem az lep meg, hogy egyrészt voltaképp elég kevés komoly merénylet történt azóta, másrészt, hogy (szerencsére) Magyarország ellen még nem jutott belőle - ha a rendőrpalota-lövést nem számítjuk be, de minden észérv azt bizonyítja, hogy azt maga a kormány rendezte meg (http://molnargoreny.blog.hu/2007/05/19/rendorpalota_loves_klasszikus_buntetojog)
Az én kérdésem az, hogy mi módon lehetne a helyzetet konszolidálni? Ami most van, az egyfajta "langyos háború", ha a hidegháború kifejezést a fegyverkezési versenynek, a rendest pedig a reguláris seregek harcának tartjuk fenn. Itt nincsenek meghatározott frontok, sőt, a szereplők se mindig azonosíthatóak: csak célpontok és áldozatok léteznek. Az ilyen háború anyagi igénye csekély, és éppen az efféle olcsó, kis ember- és eszközigényű harcban nincs semmilyen fölényben egy USA-potenciálú ország néhány elszánt terroristával szemben. A terrorista támad és meghal, vagy támad és eltűnik: bárhol, bármikor lecsaphat. Voltaképpen tehát az Egyesült Államok idegenben vívja a langyos háborút - és ez alatt nem a földrajzi elhelyezkedést, vagy Irakot kell érteni, hanem azt, hogy a hazai pálya előnye az ellenfélnél van.
A megoldás rendkívül nehéz. Az arabok aligha állnak le, amíg Izrael kiemelt (és részrehajló) támogatását meg nem szüntetik - ugyanakkor a zsidó állam megsemmisítése nem lehet sem cél, sem elfogadható. Kérdés, hogy meg lehet-e egyáltalán teremteni a közel-keleti békét - és akkor még ott a Közép-Kelet, Irakkal és Iránnal. Nem kizárt, hogy az USA - ha fokozódik rajta a nyomás - megint néhány év meddő csatározás után visszakényszerül az izolacionista politikához, bár kérdés, hogy azzal ki tud-e szabadulni a langyos háborúból? Leáll-e az ellenfél?
Számomra az a legfontosabb, hogy Magyarország mit tesz. Hogy mit ne tegyünk? NE KÜLDJÜNK KATONÁT SEHOVÁ IDEGEN ORSZÁGBA MEGSZÁLLÓNAK! Ahogy az USA cserbenhagyott minket 1956-ban, úgy újra megteheti, ha netán a terroristák minket is célnak választanak. Minek ezt kiprovokálni? A NATO-ért? Ami minket csak a szomszédok ellen nem véd meg - holott velünk szemben ellenséges indulatok épp a szomszédos országokban vannak csupán?
A baloldal olyan jól elpoénkodik azon az anekdotán, amikor Magyarország hadba lépett a második világháborúban az Egyesült Államok ellen, és az amerikai kormány megkérdezte a távozó nagykövetet néhány dologról. Valahogy így:
- Önök egy európai királyság?
- Igen.
- És ki a király?
- Nincs királyunk, tengernagy az államfő.
- Akkor Önök tengeri hatalom, és emiatt vannak területi követeléseik az USA-val szemben?
- Nem, sem tengerünk nincs, sem követelésünk az USA ellen.
- Vannak területi követeléseik valakivel szemben?
- Igen, a szomszéd országokkal szemben.
- És velük is hadban állnak?
- Nem, ők a szövetségeseink...
Hát akkor tessék most belegondolni, hogy mit is véd a magyar katona Irakban vagy Afganisztánban. A magyar érdekeket, vagy az amerikaiakat? Biztosan bele akarunk kerülni valahogy ebbe a langyos, de az áldozatoknak és rokonaiknak annál fájdalmasabb háborúba? Mikor kérdeztek meg minket, hogy lerohanják-e Irakot, bombázzák-e a tálibokat? Most kellünk, amikor a baj már megvan? Csak nem azért, hogy hátha az al-Kaida megosztja majd a célpontjait, és minden pokolgép, ami nem az USA-ban robban, tiszta haszon Bushéknak?
Hogy az Egyesült Államok hogy oldja meg a helyzetet, az ő problémája. Maradjunk ki ebből! Erősítsük a magyar hadsereget, legyünk felkészülve - de ne a más földrészen dúló háborúkban való részvételre, hanem az ország védelmére, ha úgy hozná az idő, hogy rákényszerülünk. Ha lenne olyan erős seregünk, mint a minket olykor nem is annyira burkoltan fenyegető szomszédoknak, akkor talán a külpolitikánk is kevésbé lenne szolgalelkű, és a magyar érdeket nem kéne folyamatosan dupla zárójelbe tenni...