Ez a blog alapvetően nem "énblog", és eszem ágában sincs leírni, hogy hová mentem közértbe és fogtam-e ma halat. Ugyanakkor nagy ritkán felbocsátok egy-egy ilyen posztot is. Már rég volt efféle, hát hadd menjen.
Ma a zenéről lesz szó. Nem a zenéről általában, hanem csak arról, amit én szeretek. Valahol ebből is látszik, hogy a világ nem egyszínű: tudjátok-e ki az, aki az ízlésemet erősen osztja ebben? Hehehe, hát mavo... Bizony ám...
A zene alapvetően jobb agyféltekei ügy: nem kell hozzá a beszédközpont. Engem zavar is, ha a szöveget értem (a magyar dalszövegek döntő többsége szentimentális vagy egyéb típusú baromság, és akkor is elrontja a zene élvezetét, ha az amúgy jó lenne).
Volt nekem valaha egy gimnáziumi énektanárom, aki azt mondta (bár ő csakis a klasszikus zenére értette), hogy az a valóban jó zene, ami századszor meghallgatva jobban tetszik, mint először, és nem unható meg. Nos, ebben igaza van, bár nem szűkítem le a klasszikus zenére (annak a hangszerelése sokszor bántja a fülemet).
A közepébe vágva: Pink Floyd (mavoval együtt...) és Mike Oldfield. Gyakorlatilag semmi mást nem fogyasztok. Ezt is válogatva: Pink Floydból alapvetően a régebbi dolgok játszanak, kezdve a debütáló The Piper At The Gates Of Dawn és a második A Saucerful Of Secrets albumokkal - folytatva a hatalmas Ummagummával. Továbbá az Animals, a Wish You Were Here, meg pár tétel a Relicsről. Ami azonban Pink Floydéknál az abszolút csúcs, az egy saját gyártmányú lemez (kazetta verzióban is létezik): az A oldal az Atom Heart Mother, a B pedig az Echoes. Dráma és líra - mindkettő hihetetlenül eltalált darab, még a Floyd hosszú számainak védjegyeként meglévő középtáji disszonancia sem igazán kellemetlen egyikben sem. A Floyd igen költőies szövegei nem jelentenek műélvezeti gondot, mert nem tudok annyit angolul, hogy megértsem - lám, a nyelvtudás hiánya is lehet előny...
Hát a The Wall? Hol van a Fal, annyi nemzedék bálványa?
A Fal jó zene, a film is tetszett, láttam elég sokszor. De azért a zenéje kissé populáris már... Néha előveszem, egyszer-kétszer meghallgatom, aztán elteszem megint egy évre. Százszor? Jó, összesen már biztosan megvolt a száz, de azért egymás után százszor semmiképp.
A Floyd szegény Syd Barrettel (Isten nyugosztalja az őrült gyémántot) igazi új hangvétel volt. Aztán Waters uralma alatt kísérletező-újító zenekarból lassan vérprofivá váltak, de a nagyon magas színvonalat sokáig sikerült megtartani. Waters után? Az már nem az igazi.
Jöjjön akkor Öregmezei Mihály, a másik zseni. A Tubular Bells, mint MO klasszikus darabja, utánozhatatlan. A nagyzenekari változat B oldala pedig egyszerűen gyönyörű - ahogy a vonósok staccatója (jól írtam? nem biztos) helyettesíti a dobot ritmushangszerként - az ember hátán a hideg futkos tőle. A Tubular Bells II. már erősen populáris, de kellemes, míg a III. már gyatra. Mike Oldfieldre jellemző, hogy rendkívül mélyértelmű, csodálatos (általában instrumentális) zenék mellett bizony sok-sok slágert is elkövetett - a francos rádiók még ma is nap mint nap a Moonlight Shadow-t nyomják a tényleg ritka szép tiszta hangon éneklő Maggie Reillyvel, de azért ezt hallgassák inkább a lányok...
Mi van a Tubular Bellsen túl? Sok minden, szerencsére. A négytételes, komor Incantations, az ijesztőtől a játékosig váltakozó, de végig feszített ütemű, lüktető Hergest Ridge (figyelem: a CD-ről egész szólamok hiányzanak, a régi LP-verzió az igazi, vagy esetleg a Boxed összeállításban levő CD, de az se tökéletes), vagy a nagyszerű - nem véletlenül Oscar-díjas - The Killing Fields filmzene. Még a filmet is beszereztem - elgondolkodtató, nagyon jó mű, persze semmi vidámság nincs benne... De lehet szemezgetni a Five Miles Outról, a Crisesről, a Guitarsról, a Voyagerről is - mindegyiken vannak remek darabok.
Hogy nekem mi a magnum opus Mike Oldfieldtől? Azt talán a kutya se ismeri: az Amarok című lemez. Szerintem rádióban az életben le nem játszották még nálunk (hacsak nincs valami elvadult zenecsatorna, amelyik ilyet is lead), mert a CD-t betéve a következő felirat jelenik meg: 1-60:04. Vagyis egyetlen szám az egész, egy órán keresztül. De hogyan, atyaúristen! A különböző, egyenként is nagyon izgalmas témák harcolva vagy egymásba simulva bukkannak fel újra meg újra, megváltozva, szelídülve, keményedve - és Mike futballbírói síptól kezdve flexszel köszörült vascsövön át mindent bevet, ám úgy, hogy senkinek fel nem tűnik, hogy ez nem "zene" a szó szoros értelmében! A flexet (a motorhangja ki van retusálva, csak a köszörülés hallatszik) csak több év múlva vettem észre - mert a hang teljesen zenei. De ne gondoljunk valami kakofóniára: ezek csak kiegészítő eszközök, a darabot a gitárok uralják.
Van egy ősöreg, már döglődő discmanem - ha néha magammal viszem, mindig csak az Amarok van benne. Sose cserélem, inkább meghallgatom még kétezerszer. Ha megszerzitek-kipróbáljátok, körülbelül 10 óra türelemre lesz szükség: elsőre szörnyű, másodikra nagyon idegesítő, és úgy a tizedik alkalom után jön rá az ember, hogy ez a zene zseniális.
Oldfieldben a legbosszantóbb, hogy olyan csodálatos dallamokat, melyekből mások nagylemezt rittyentenének, pár másodpercig játszik csupán... Az Amarokban 20 és 51 percnél van egy-egy ilyen rész, de a The Killing Fieldsben is akad egy olyan patetikus nagyzenekari részlet, hogy egy órát érdemelne - másfél percet kap...
A többit rövidre foghatjuk. Szívesen hallgatom meg néha a Jesus Christ Superstart (érdekes, ezt értem nagyjából angol eredetiben is, de nem zavar). Magyarból gyakorlatilag Hobó Vadászata a fogyasztható: jó zene, és a szövegei is magas színvonalúak, nem is beszélve az 1984-ben meglepően sok és szabadszájú rendszerellenes célzásról. Folytatása, a Vadaskert már gyatra, olyan, mint a másodfőzött háromfokos sör...
Vajon megnövekszik az Amarok eladása most, hogy írtam róla?:-) Nem is drága ez a lemez, mert alighanem a kutya meg nem veszi...
