Két apám volt. Egy vér szerinti (ő most is jól van, köszöni szépen, Finnországban kutat), és egy - hogy is fogalmazzam - tiszteletbeli? Fogadott? Ki tudja...
Az ember az első igazi barátait a középiskolában gyűjti be: akkorra kezd felnőni, határozott személyisége lenni, érdeklődési köre kialakul. Szerencsém volt, nagyon kellemes osztályba járhattam a főváros egyik elit gimnáziumában. Határozottan ellenzéki volt a hangulat - talán azért, mert osztályfőnökünk, aki matematikát tanított (de milyen pocsékul), az iskola párttitkára volt: egy igazi vonalas szamár. Nem volt nehéz megutálni miatta is a kommunizmust, melyet többségünk eleve nem kedvelt. Volt ugyan egy-két kádergyerek (meglepően kevés), de ők nem kerültek be a "jobb társaságba".
Összekovácsolódott egy igazi csapat. Persze ugrattuk, húztuk egymást, de sülve-főve együtt voltunk. Együtt ittuk le magunkat a dühöngőként funkcionáló építőtáborban (ahol brigádunk egyszer egy hét alatt 1,3%-os teljesítményt ért el, de csak mert nagyon igyekeztünk...), egymás után tartottuk a házibulikat, felváltva röhögtünk azon, aki épp rókázott egy jót. Nekem még cigarettázni se kellett, holott akkoriban a csapat egyöntetűen dohányzott: tőlem elfogadták, hogy utálom a füstjét.
Volt egy csendes, jól tanuló fiú, aki sokáig a krém pereméhez számított. Udvarias volt, sose káromkodott, jól tanult, de a hangját alig lehetett hallani. Aztán, ahogy divat lett az ultizás, kiderült, hogy kitűnő játékos: ekkor végképp befogadtuk az élbolyba. Pedig ő se cigizett, sőt, inni se nagyon szeretett - ezért hatalmas ovációval fogadtuk, amikor egy házibulin mégis saját markába hányt...
A kártyapartik fűzték szorosabbra a barátságunkat: egyre többet jártunk össze órák hosszáig tartó ulticsatákra. Kiderült, hogy ő is horgászik, így a közös horgászatok is elkezdődtek. A gimnázium vége felé már rendszeresen jártam hozzájuk is, mert édesapja maga is nagy kártyás volt, ultitól a tarokkig, és örült, hogy újra partnereket talált.
Érettségi után semmi sem szakadt meg. Emlékszem, én vertem szét felújításkor a lakásukat egy jókora fúrókalapáccsal: cipeltük a cementet fel a lépcsőn, hordtuk le a sittet. A lakás nagyon szép lett: de az ultizásra szolgáló kis zug megmaradt. A maratoni ulticsaták folytatódtak: kis könyvekbe jegyeztük az eredményt, és a könyv beteltekor hirdettünk bajnokot vagy kupagyőztest... Még kupát is kapott, aki nyert.
(Édesapám - aki szintén remek ember - időközben 1985-ben, ahogy lazult a rendszer, kimehetett külföldre kutatónak. Nagyon rövid megszakításokkal azóta is kint van: ma, hetvenévesen is dolgozik még. Szereti, amit csinál, és ért is hozzá, hiszen rég hazaküldték volna különben... Mindenesetre húszévesen szülők nélkül maradtam itthon: mégsem egyedül, mert összeköltöztem a gimnáziumban megszeretett barátnőmmel - aki azóta is a feleségem...)
Persze, nem csak kártyáztunk: mi a barátnőmmel többször nyaraltunk náluk a Balatonon, míg a barátom sűrűn jött horgászni velem az én vizemre: a Ráckevei-Duna közel volt és akkor még könnyű volt halat fogni. Fogott is mindig. Teniszcsatákat is vívtunk, váltakozó sikerrel.
Édesapja fantasztikus ember volt. Idősebb az én apámnál vagy nyolc évvel, de ez nemigen látszott rajta. Sovány, alacsony kopaszodó kis öregúr, aki minden iránt érdeklődött, rendkívül sokat tudott (mérnökember volt, amíg dolgozott), sajátos, száraz humora volt, és hihetetlenül emberségesen szólt hozzá mindenhez. Ő volt az az ember, aki alighanem képtelen volt a gyűlöletre. Feleségével, barátom anyjával láthatóan nagyon szerették egymást még nyugdíjas korukban is. Ha néha összekaptak - sose komolyan -, az öregúr csakhamar egy félmosollyal kiengesztelte párját: vagy 25 év alatt sose láttam, hogy bármikor is haragban maradtak volna.
Az évek csendesen peregtek. Már vagy hat kis könyv betelt (bizony, több évre való parti befért egy könyvecskébe!). Én régen orvos lettem - barátom is az eredetileg tervezett mérnökség helyett a fogorvosi pályát választotta. Én elvettem a barátnőmet, ő egyedül élt - de a játék persze folytatódott. Már régen megitta apja velem is a pertut - ami azt illeti, előtte is le-letegeztem néha egy-egy leosztás utáni parázs vitában... De kitárgyaltunk mindent, politikától a tudományig. Az se számított, ha a barátom valamiért nem ért haza: akkor sakkoztunk az öregúrral, és beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk.
Érdekes, hogy - bár volt a lakásukban feszület a falon - nekem tulajdonképpen csak pár éve tudatosult, hogy barátom és családja mélyen vallásos. Hitüket nem a szivarzsebben hordták, hogy bárki lássa... Amikor magam is apa lettem, majd a gyereket egyházi iskolába írattam, "rendeztük tartozásunkat": templomban is elvettem a feleségem (17 évvel az eredeti esküvő után), és megkereszteltettük a gyerekeket. Barátom és nemrég elvett felesége voltak a tanúk, és a keresztszülők is: barátom apja mosolyogva ült a templomban, sugárzott arcáról a szeretet. Már régen a saját fiának is tekintett - ezt sose mondtuk ki, de mindketten így gondoltuk, legalább tizenöt éve...
Az öregúr - második apám - egyszerűen nem öregedett. Haja ritkulgatott ugyan, de sem a hallása nem csökkent, sem az esze nem tompult, sem a kedélye nem romlott. Ugyanaz a kedves, értelmes, fanyar humorú ember maradt, aminek huszonöt éve megismertem. Kilométereket úszott a Balatonban, és banális megfázásokon kívül sose volt beteg. Már jóval közelebb volt a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez - de sok ötvenes ember minden szempontból irigyelte volna.
És mégis... 2005. október 23-án volt az esküvő-keresztelő: nem tudtuk, hogy már egy éve sincs hátra. Nem, semmi baja nem volt továbbra sem. Játszottunk is tovább, bár az utolsó 3-4 évben már ritkábban, mert a barátomat a remek magyar egészségügyi fizetések kikényszerítették a sógorokhoz: de szinte minden hétvégén hazajött azért, és ha volt ideje, összejöttünk. Jókat derültünk egymás régesrég kiismert szokásain: az öregúr páldául, ha nagy lapja volt, halk torokköszörüléssel nem az asztal közepére, hanem oldalra tette le a talont. "Félretette!" - jegyeztem meg egyszer régen, tán húszegynéhány éve, nagyot legyintve: azóta is mindig összekacsintottunk ezen barátommal, amikor a talon egyből az asztal szélére került...
2006 nyarán furcsa szédülései kezdődtek. A vizsgálatok valamilyen értágulatot mutattak ki az agyában. Ettől még elment nyaralni, nagyokat úszott, jól érezte magát - majd ahogy hazajöttek, hirtelen agyvérzést kapott. Nem volt magas a vérnyomása - sosem volt az, inkább alacsony -, de az értágulat mégis szétrepedt.
Egy hétig élt még... A kórházban már eszméletlenül láttam: fél oldala béna volt, nyögött, forgolódni próbált, de nem bírt. "Figyelj rám! Le van osztva! Kelj fel, nálad a talon!" - suttogtam a fülébe, kezét fogva. Szegény, mintha tényleg próbált volna felkelni, kezemet is megszorította: lehet, hogy értette még... A folyosón csak meredten néztük egymást. Nem, nem, ne: félbéna emberi roncsként ne kelljen tovább élnie! Mind ezt suttogtuk: a felesége is, a gyerekei is - magam is. Egy ilyen ember, akinek életében nem volt baja, ezt nem bírná elviselni. Gyógyuljon meg, ha lehet - de ha nem lehet, ne váljon magatehetetlenné, ne szenvedjen még esetleg évekig...
Isten kegyes volt: engedte, hogy a második apám méltósággal távozzon. A vérzés egyre nagyobb lett, és egyre mélyebb eszméletlensége lejtőjén csúszva egy hét alatt elért az örökkévalóságba.
Az aktuális kis könyv, amibe az ultieredményeket írtuk, mindig nálam volt. Halála után barátomhoz mentem. Anyja zokogott, de barátom szemén is látszott: nem játszotta a férfit... Én sem. Majd elővettem a kis könyvet: "Tegyétek mellé. Vigye magával, aztán ha mi is megyünk, én hozom a kártyát, te meg a bort..."
Így is történt. A kis könyvet vele hamvasztották el. Előrevitte - hogy aztán, ha vér szerinti és barátsággal szerzett két fia majd követik, azonnal folytathassuk a partit.
Isten nyugosztaljon, Feri bácsi - apám!...
