Azt hiszem, a hónap írása. Elég ütős. Egyébként pedig teljesen igazad van.

Mellékesen igaz, hogy a macskafojtogató senkiházi annak idején nem embert ölt, de szívesen megmutatnám neki, hogy milyen volt annak a szerencsétlen állatnak az utolsó néhány pillanata. Mindehhez zárójelben megjegyezném, hogy az állatvédelemre is nagyobb hangsúlyt helyeznék, a kínzást is szigorúbban büntetném.

A macskafojtogatót alaposan meg kellene korbácsolni, arab módra. Szerintem. De hát én ugyebár náci vagyok, mint tudjuk innen-onnan.

Nagyon megrázó írás... a képernyő megnyílt és végtlen, sötét, fájdalmas univerzumba hullottam...

Az első bekezdésben szereplő állatkínzó "művészek", fene tudja, lehet, hogy a szerencsétlen kutyával és macskával magukat is feláldozták készakarva, számolva a megvetéssel ama nemes cél érdekében, hogy felhívják az eddig érdektelen emberek figyelmet, hogy mily sok élőlény szenved a világon.
Bár a díjak és a művészek a tettükből fakadó lelki gyötrelmének hiánya ezt eléggé megkérdőjelezi.

Fene ebbe a munkamegosztásba. Te sok száz embert láttál meghalni, én egyet sem. Nem mintha vágynék rá, de sokan vagyunk így, hogy a halál valami távoli, absztrakt esemény: emberek olykor eltűnnek, többé nem találkozhatunk velük és annyi.

Halottat persze láttam, sőt, húztam is ki gázsütőből, már mereven, orra beleakadt a rostélyba. Szeretteim is haltak meg, de sajnos egyik nagyszülőm halálos ágyánál sem voltam jelen, nem foghattam a kezüket.

Én egyébként nem támogatom a halálbüntetést, még rémtettek esetében sem. Ehhez túl sok aljas, politikailag motivált halálos ítélet született az elmúlt kétszázvalahány évben és semmiféle okot nem látok arra, hogy a jövő jobb legyen, mint a múlt. Még kevésbé helyeslem az "ezeket ki kell irtani" típusú kifakadásokat, ebben egyetértünk.

De azért ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy a rendszerváltás óta egyetlen olyan esetről sem tudunk, amikor valakit "szélsőjobboldali" randalírozók öltek volna meg politikai okból, még ha beszélnek is ilyesmiről (ami nem helyes). Volt néhány nyíltan rasszista motivációjú gyilkosság, köztük Szögi Lajos meglincselése, de ezekhez nemzeti radikálisoknak semmi köze.

Az is csak az isteni szerencsén múlt, hogy a tavaly őszi (kétségtelenül politikailag motivált) "rendcsinálásnak" nem volt halottja ("csak" rokkantak és vakok maradtak utána). Amikor olyan közelről lődöznek gumigolyókkal, hogy némelyik az agyállományban vagy tüdőben köt ki, akkor bizony tagadhatatlan, hogy bátran bevállaták ezt a kockázatot is.

Tervezem egyébként, hogy írok egy posztot a halálról - nem a gyilkosságról - más megközelítésben. Nem látom ugyanis világosan, hogy jelen világunkban mekkora szerepet játszik a halálfélelem, éppen azért, mert "eldugjuk a halált", a reklámokban csupa fiatal, boldog, halhatatlan arc vigyorog ránk. A "memento mori" mintha kiment volna a divatból. A középkor viszonya a halálhoz világosabb és tisztább volt, mint a miénk, még ha sokkal nyíltabban rettegtek is tőle - vagy éppen azért.

Terembura: gázsütővel még kifejezetten mókás esetem is volt: a néni meg akarta öngyilkolni magát, és betette a fejét, csakhogy már át volt állítva földgázra, az meg nem mérgező. Térdelt hát a sütő előtt három órát, mire hazajött a család (szerencsére nem gyújtottak villanyt, még világos volt), és megtalálták, ahogy ott pislog fejjel a sütőben. Annyi baja lett, hogy a kövön térdelve megmacskásodtak a lábai és hordágyon kellett levinni, mert felállni képtelen volt. Mondogatta is, hogy már a gáz se az igazi.

A halálbüntetésről az én véleményem is artikuláltabb (ki is fejtettem egy posztban régebben) - csakis politika nélkül, csakis gyilkosságra és az átlagos eljárásnál kötöttebb bizonyítási rendszerben, de én a pártján vagyok (az a jó, ha nem értünk mindenben egyet, különben már gyanús lenne a dolog).

Utólagos engedelmeddel a két utolsó előtti bekezdést átidéztem a gyárban most küldött hozzászólásomban (forrással persze) - ez ugyanis hiányzott a posztból is, a reakciókból is. Holott nagyon igazak, és lényeges érvet jelentenek azok ellen, akik ma az erőszakot csakis a jobboldalon érzik fenyegetőnek. Tény, hogy a jobboldalon sokszor beszélnek irritálóan, de az is tény, hogy csak beszélnek...

Hmm, ez egy nagyon jó cikk volt, gratulálok!

Amit a csecsemőkről írtál, az nagyon szíven ütött...

Fuckame: a "hirtelen csecsemőhalál-szindróma" az, amiről szó van. Voltaképpen (altatás nélkül, magától) túlalszik a baba, és leáll a légzése.

Tudom. Csak nem tudok szabadulni a képtől, ahogy leírtad.

Hát, nekem (jó régen) volt egy négyes sorozatom ebből, pár hónapon belül. Ráadásul semmit nem lehet csinálni, mert általában egy-két órával később veszik észre csak, úgyhogy bármiféle élesztési kísérlet teljesen reménytelen. Általában kisebb, jelentéktelen megfázás vagy hasonló banális betegség okozta nyűgösség, alváshiány után a csecsemő végre elalszik, a család lábujjhegyen jár-kel - aztán mire észreveszik, hogy halott, már nincs mit tenni.

S hozzá lehet ehhez szokni?

Nekem van egy barátom, aki tűzoltó, de nem tüzet olt, hanem a karambolos kocsikból szabadítja ki az élőket (és holtakat). Ő azt hiszem, valahogy már kívülhelyezheti magát ezen...

Annál nincs szörnyűbb, ha egy kisgyermek hal meg, anélkül, hogy bármi esélyt kapott volna az élettől.

Nagyon jó érzés volt ezt az írást olvasni. Sajnos a valóéletben, az interneten meg pláne, sokan nem értik, vagy nem akarják megérteni, hogy a szavaknak súlya van. Ha valamit hasonlót írok a neten, nagyritkán valamilyen fórumon ( nem csak halálfenyegetős általánosításra) akkor az esetek 90%-ban túl érzelgős kis pöcsnek titulálnak, szimplán kinéznek abból a társaságból, vagy csak simán hülyének titulálnak, de ez nem annyira zavar. Ami kicsit rosszul esik, hogy sokan, akik ugyan úgy gondolják mint én, szinte soha nem állnak ki legalább minimálisan a normális igaz szó mellett, ha már minimális esélyt érez arra, hogy a bunkób része őt is leugatja. Úgy érzem a társadalmunkban a hülyébbik vagy szemetebb emberek szavai hallatszanak egyre inkább, egy folyamatosan emelkedő görbén haladva, mert térnyerésével egyre több hasonló embert termel ki a társadalomból. A jó lelkű, egészséges gondolkodásúak pedig egyre birkábak és egyre kevésbé hallani őket, pedig sokan vannak. Tudom jól, hogy az emberek nem fekete fehérek és a jó lékűség, meg az egészséges gondolkodás is rendkívül relatív fogalom. Remélem lesz még olyan időszak a jövőben, amikor az emberek rájönnek, hogy a mostanihoz hasonló rendszerben, csak akkor érnek majd el valamit, csak akkor lesz jobb életkörülményeik (ha nem lesznek ennyire lusták és birkák), ha szépen, tisztességesen, de több százezren akár millióan összegyűlnek az utcákon és tereken. A lényeg a rendkívül nagy számbeli fölényben van, mert emellett nem lehet, nem mernek elmenni szó nélkül. De ez csak akkor jön össze, ha nem kérünk a mocskolódó, iszonyat túlzásokat beszélő szónokokból, ha egységesen mindenki szól a másiknak, hogy mondjuk egy állatkínzás büntetés megszigorítás kiharcolásakor, vagy egy életbe vágóbb törvénynél, ne azt fröcsögje a szád, hogy gyilkoljuk le mindent, ne a fradit éltesd ilyenkor, meg ne kukákat borogassá stb. mert így soha nem lesz meg a kellő tömeg. A dudáló autósnak meg nem beinteni kell, hanem röviden és tömören odamenni hozzá és egyszer elmondani, hogy ez a te érdeked is,vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Az összefogást nagyon megnehezíti, hogy ma úgy gondolkodunk, hogy ráhagyjuk a másikra, ha valami hülyeséget csinál az utcán vagy máshol, leüt valakit, hugyozik, szemetel, kukát borít, szétbasáz valamit stb. leginkább félünk neki szólni, de hidd el, ha normális hangnemben annyit szólsz csak neki, hogy ezt ne csináld létszíves, majd otthagyod, ha normálisan teljesen higgadtan csináltad 99,999%-hogy nem lesz bajod, nem fog megverni, megütni, kirabolni, max lekurva anyáz, de fapofával hagyd ott a francba és kész. Most azt, gondolod, hogy ez semmit nem ér, semmin nem javít. De ez a gondolkodás a 22-es csapdája és csak azt látod majd, hogy egyre több körülötted a mocsok és abban a tévhitben élsz majd, hogy ez nem a te hibád. Ha te a fentieket megcsinálod, egy idő után lesznek mások is, és akkor biztosan állíthatom, hogy van hatása.
Példát is tudok rá, nem is egyet. Mit gondolsz egy faluban miért nincsenek szarrá graffitizve a házfalak kapualjak, egyéb helyek? De írhatnék egyéb dolgot is amelyek a falukban szerencsére nincsenek annyira lejen. Nem okosabbak az emberek, csak ott átlag akad 1-2 ember aki rászól a másikra, hogy nem kellene. Mivel ilyenkor felfogja(mégha nagyon idióta is), hogy valójában mit gondol a normális többség, nem csinálja tovább az ártó hülyeségeit, mondjuk ronda graffitit vagy a boltból elcsenni dolgokat, megkínozni az öreganyó macskáját. Nagyon elkalandoztam, össze-vissza írogattam, bocsi!
Összefoglalva úgy gondolom az a baj, hogy pont a két legeredménytelenebb viselkedés fajta látható szinte mindig, társadalmi, politikai és egyéb dolgokban. Kussba vagyunk, csak a saját dolgunkkal foglalkozunk, elfordítjuk a fejünket miközben rothad mellettünk valami. Vagy indulatból, hülyén általánosítva, sértegetve és túlozva szólunk oda.

Egyiketsem: mindenhez hozzá lehet szokni. Sőt. Mi viccelődni is szoktunk rajta - mint ahogy koncentrációs táboros viccek is vannak (mármint a táborlakók körében!). Én egyszerűen úgy oldottam meg a kérdést, hogy a "civil" nem lát ilyesmit, mert nem ez a dolga, nekem viszont igen, következésképp rengeteg ilyennel találkozom, vagyis nem szabad érzelmileg viszonyulni hozzá. Sose álmodtam egyik ügyről sem.

Fuckame: természetesen. Nem mondom, hogy nem szörnyű. Csak azt, hogy paradox, de elvégre a halál annak az ügye, aki távozik -és úgy távozni tán a legkönnyebb. Ugyanakkor rendkívül igazságtalan, mert olyan élet alszik ki, ami jórészt meg se kezdődött még...

noein: nekem az a meglátásom, hogy az ember alapvetően egy elég selejtes állatfaj. Háborúk hiányában érzéseim szerint az agresszió felgyülemlik (aztán egyszercsak kitör, ha nem háborúban, hát más erőszakban). Az ember az egyetlen állatfaj, ami ennivaló vagy szex fölötti versenyen túl másért is hajlamos megölni fajtársát. A bolsevik rendszer pedig rettentő sokat tett a közerkölcs ellen - igaz, Nyugaton se jobb a helyzet...

Molnargoreny 2007.11.21. 10:19:53
"Utólagos engedelmeddel a két utolsó előtti bekezdést átidéztem a gyárban"

You are welcome. Amit írok, publikus. A Bombagyárba csak azért nem iratkoztam be, mert az "irtsuk ki az összes ..." típusú megjegyzéseket nem szeretem, még kommentben sem. A további minősítés nélküli cigányozást, zsidózást sem. Nem az egyenes beszédet kifogásolom, hanem a felesleges ijesztgetést és sértegetést.

Odáig nem mennék el, hogy ilyenkor bíróért kiáltsak, de ilyen helyeken inkább nem mutatkozom. Nem szeretek fürdés után úgy lefeküdni, hogy még mindíg piszkosnak érzem magam.

Megértem és elfogadom - én se azért mentem oda, hogy együtt üvöltsek a farkasokkal. De valójában - amint épp Te mutattál rá abban a két bekezdésben - azok általában nem farkasok igazából. Legtöbbjük elkeseredett, esetleg nem is a legműveltebb, és kitör belőlük ez, ilyen formában. Az ellenük ordító sajtó meg csak rátesz egy lapáttal.

Én semmit se változom attól, hogy oda is írok - és ott is a magam nézeteit terjesztem. Megjegyzem, nem is kérte-várta senki, hogy bárkihez is igazodjak. Cenzúra sincs. Szerintem a tárgyilagos hangú, új ismereteket adó írások azokat a súlyosan elkeseredett gyárlakókat is csak segítik abban, hogy ne lépjék át soha azt a határt, amit nem szabad átlépni - mert egészen más a szájkarate, és egészen más a tényleges erőszak.

Nem kifogásolom, hogy részt veszel a Bombagyárban, csak azt magyaráztam, hogy én miért nem. Éppen ez a halál valóságáról szóló posztod igazolja, hogy nem felesleges az ottani megjelenésed.

Ezeknek a gyerekeknek meg kell érteniük, hogy az elemi erőszak minden egyéb hátránya mellett még terméketlen is. Ennél a határozott, akár radikális politikai cselekvés összehasonlíthatatlanul többet képes elérni. Morvai Krisztina egyet sem ütött, mégis jobban félnek tőle, mint ezer géppisztolyos forradalmártól.

Nincs véleménykülönbség akkor.

@terembura:
"Tervezem egyébként, hogy írok egy posztot a halálról - nem a gyilkosságról - más megközelítésben."

Megírtad már (vagy elmúlt ez Neked)? Érdekelne...

"Nem látom ugyanis világosan, hogy jelen világunkban mekkora szerepet játszik a halálfélelem, éppen azért, mert "eldugjuk a halált", a reklámokban csupa fiatal, boldog, halhatatlan arc vigyorog ránk."

MG már szépen megírta, hogy az okos sofőr szerint a halálfélelem az alapja a világ vallásainak. Ez világos beszéd. Az ember a halálfélelmet felváltaja az istenfélelemmel, így már minden rendben. Vagy másmilyen szerepről gondolkozol?

Azért a reklámokat ne dimenzionáld ennyire... Nem eldugjuk, hanem egyszerűen NEM FOGADJUK EL - nekem erről csak halivúd jut eszembe, de hát ez közönséges am-ellenesség. Amúgy szirup, érzelgősség, egyebek.

"A középkor viszonya a halálhoz világosabb és tisztább volt, mint a miénk, még ha sokkal nyíltabban rettegtek is tőle - vagy éppen azért."

Légy szíves, áruld már el, mit értesz ez alatt: nyíltabban rettegtek... Miből jött ez így le?

Nekem úgy tűnik, az ember még soha úgy/annyira nem "rettegett" a haláltól, mint manapság (és már jó ideje). Speciel az egó, pontosabban az individualizmus (előbb "feltalálásával", majd) globális térnyerésével; az "önmagad megvalósítása" (mintegy: kitalálása) eszmeisítésével.

Középkorig-ókorig visszamenni elég nehézkes, nyilván csak karcolásszuk az igazat (honnan is sejthetnénk azoknak a lelkivilágát); én csak a múlt(előtti) századig gondolok vissza: egy asszony szült talán 6-8-10 gyereket (nem arisztokrácia!), abból felnőtt talán 5-6 (a fentebb kivesézett csecsemőhalál, torokgyík, himlő, stb). Az ember együtt élt a halállal, mint természetes (hogyan is másképp?) fogalommal és jelenvalósággal. Ettől sajna már messze vagyunk.

------------------

Meglehet, nem szerencsés ebbe belekotnyeleskednem. Miután MG úr elmondta, hogy szeretne örökké élni - eszembe jutott egy régi olvasmány; gondoltam, kicsit utánanézek, ismerik-e ezt manapság az emberek, tehát a neten ütöttem be Fosca gróf nevét, hogy vajon miféle publicitása van mostanság... Találtam is egy kőkeményen tudományos szájtot - kristályos irodalomelmélet és -kritika, blogba szervezve... Nos, lehúzzák szegény SdB-t (nem kedvencem), hogy negatív, hanyatló, meg ami belefér. Nem biztos, hogy ez lenne a Te véleményed is. Nem biztos, hogy ez lenne MG véleménye (is)... De azért valószínű.

Én nem tudok mihez kezdeni ezzel a paradox viszonyulással: minden, ami élet: IGEN, minden, ami halál: NEM. Semmi sem hal meg, csak az élő, és semmi sem él, csak ami (majd) meghal. Ma ezt nem így gondoljuk - kár (jócskán eltávolodtunk valamitől, ez bizonyosnak tűnik).

(Meg ez az ún. erőszakmentesség, "pacifizmus"? Olvasom itt - pl. MG úrtól -, hogy a kommunizmus ellentétes /volt?/ az ember "biológiai" természetével. Szép gondolat, kissé áttételes ugyan, de attól még jó lehet. Csak kérdezem: az a sóvárgott "békés egymás mellett élés", erőszakmentesség, vajon nem ellentétes ugyanazzal? Ja, hogy sikk ma ennek az ellenkezőjében hinni, vagy legalább úgy tenni? - ezt érzékelem.)

Ugyan ki meri azt mondani, hogy a halál - legyen az bármilyen is - csak az azt elszenvedőnek fáj?
________________________
Előszónak elmondhatom, hogy megpróbálnám én érzelemmentesen leírni, de nem megy. Amikor eszembe jutott, hogy papírra vessem a gondolataimat és az emlékeimet, akkor először jól kisírtam magam.
Megengedhetem magamnak.

Vágjunk is bele.

Kisfiú voltam egy átlag „kispolgári” családban. Akkoriban munkáscsaládnak titulálták ezt, hétvégi telekkel, egynapos balatoni kiruccanásokkal. Megbecsült munkások: az egyik kőműves, a másik egészségügyi dolgozó. A teljesség kedvéért / és ennek még bizony jelentősége lesz / az anya állami gondozott volt, részben intézetben, részben nevelőszülőknél. Az apa családja is úgy alakult, hogy a nagyi sztahanovista volt, és ezért az apát a nagyanyja,
/ nekem a dédmamám / nevelte. Ennyit erről.

Ebbe a családba születtem bele, majd kb. 5-6 évvel később a hugi. Olyan kislány volt mint amilyenekről a mesében írnak. Szőke hullámos haj, türkizkék szem. Áldott jó kislány volt.
A gyermekévek teljesen átlagosan teltek el. Éjszaka sírt, nappal gőgicsélt. Aztán beszélt, közben mászott, járt.

Elkezdődött az, amire mások azt mondják, hogy a baj. Pedig dehogy volt az baj. Sokkal szörnyűségesebb annál.
Nem tudom, hogy a hospice témájú írásoknál számít-e az, hogy mire emlékezik az emlékező.
Lehet, hogy a szörnyű részeket elfelejti az agy? Vagy pont az marad meg, és a lényegtelen merül el a emlékek tengerében?
Nem tudhatom.
Én leírom azt, hogy ÉN mire emlékezem, a Olvasó meg döntse el maga.
Az első emlékem a hugi betegségéről az, hogy / és ez tényleg az első nap a pokolból / amikor anyu hazahozta hugit a bölcsiből és mondta nekem vagy apunak / már nem emlékezem /, hogy a óvónő szólt, hogy Ildikó nem tud egyenesen végigmenni egy képzeletbeli csíkon.
És tényleg.
Anyu mondta neki, hogy menjen végig a szőnyeg egyik oldalán. Ott voltam láttam, de semmit nem értettem. Nem tudott végigmenni. / Na, most megint jönnek a könnyek…/
Hátha a szemébe süt a nap. Fordítva? Nem. Úgysem.
-Fáj?
-Látod a csíkot?
-Mondj már valamit!
És elkezdődtek a kivizsgálások. Erről nem sokat tudok mesélni én akkor már kisiskolás voltam. És a rendelések pont akkor voltak, amikor az iskolaidő.
A teljesség kedvéért hozzá kell tennem, hogy az 1970-es évek közepéről beszélek. Sem CT, sem MR, csak röntgen, az is ki tudja már, hogy milyen.
De a kegyetlen valóság így sem sokat váratott magára: agydaganat.
Hogy anyuéknak mit jelentett, most nem tárgyalom ki, mert most rólam, illetve egy beteg gyermek testvéréről van szó. Én semmit nem tudtam róla, lehet, hogy nem is beszéltek róla. Arra sem emlékezem, hogy mondták-e volna nekem, hogy ez mivel jár, és mivel járhat.
Meggyógyulhat.
Meghalhat.

Igazából a műtét napjára csak annyiban emlékezem, hogy aznap vagy nem mentem iskolába, vagy hétvége volt, mert a mamámnál / a sztahanovista / ettem, amikor berontott apu, és ezt bőgte:
-Elvitte! Elvitte!
Érzi az Olvasó a történetben az azonnali, hirtelen és előjel nélküli crescendót?
Hát pontosan ezt éreztem én is. Sőt.
Az első reakcióm az volt, hogy nem értettem.
Ki vitt el, és mit vitt el? A miénket? Hova? Miért? Ki engedte meg, hogy valaki elvigyen valamit, ami a miénk?
Nem tudtam 7-8 évesen, hogy mit vittek el, de biztos a miénk lehetett, ha aput így felzaklatta.
Aztán…
Hasbarúgott valaki. Láthatatlanul, és alattomosan. Meg azt hiszem, meg is ütött. Vagy a hajamat tépte?
Megértettem, hogy ki vitt és mit vitt el. Vagyis kit vitt el. És hova vitte el.
Jött az a kurva kaszás, és elvitte a húgomat. Elragadta örökre, és visszavonhatatlanul.
Akkor én még így éltem meg. A kaszás.
Elvitte betenni a föld alá. Egy gyermek akkor még így gondolja akkor, abban a korban.
Felmentünk a lakásunkba, és anyu ott sírt az ágyon. Egy ideje már sírhatott szegény, mert eléggé megviseltnek emlékezem rá. Furcsán fogalmazok? Persze, ezt egy gyerek fogalmazza.

Igazából itt van egy ugrás az időben.
Temetőben állok, rengeteg emberrel körülöttem. Tényleg sokan voltak, anyukámnak rengeteg ismerőse volt a munkájából kifolyólag. Aztán apu munkatársai, szomszédok, ismerősök, rokonok, bölcsis anyukák-apukák.
A ravatal sem igazán maradt meg az emlékezetemben. Most sem érzek semmit, ha ne adj Isten, de valaki temetésén járok.
Hanem a gödör…
Az nagyon rossz látvány. Halálosan félelmetesen tátong. Belenézni sem ajánlatos, az ember ott látja a jövőjét. Ne nézzen bele senki, azt ajánlom.
A gödrön keresztben két palló, azon egy kicsi, rohadtul kicsi koporsó.
Ezt persze már én gondolom a jelenben. Nagyon kicsi koporsó. Egy ilyennek nem lenne szabad megtörténni, hogy ilyen kicsi dobozkát kell körbeállni embereknek. Pláne nem szülőknek.
A pap, egy katolikus tiszteletes mondja, amit ilyenkor szokás. Mellette álltam. Néztem a füstölőjét, erre tisztán emlékezem. Kíváncsi voltam mi lesz belőle.
Szipogások, sóhajtások innét-onnét.
Aztán jöjjön, aminek jönni kell. Tetszik, nem teszik.
Kötélen eresztik le abba a gonosz gödörbe a hugit. Bár én nem láttam, sőt elképzelni sem tudtam, hogy az milyen lehet belülről.
De tudtam, / bár talán ez volt az első temetés amin részt vettem / hogy most aztán…
És akkor megint az az alattomos rúgás. Jóval erősebben, pontosabban célozva.
És olyan keservesen sírtam, de olyannyira, hogy máig sem értem, hogyan tud valaki így sírni, bömbölni. A visszafordíthatatlanság tudata nem engedte, hogy megembereljem magam. Most is érzem azt, amikor valakit köhögési roham fog el, érzi, hogy meghal ha nem kap azonnal levegőt.
Na én akkor pont így sírtam. Kényszeríteni akartam magam, hogy abbahagyjam. Ennyi felnőtt előtt én sírok?
Nem ment. Sírtam, bőgtem, jajgattam, könnyeztem, picsogtam.
Senki nem foglalkozott velem.
Ott álltam, a rohadt gödör előtt, és nem foglakoztak velem. Persze mindenkinek megvolt a maga bánata.
Aztán kegyelmet kaptam, mert a pap ”bácsi” egy egyik kezével a Bibliát maga elé tartva olvasta az Evangéliumot, a másikat meg a fejemre tette.
És jó volt.
Valakinek eszébe jutottam. És azok a szörnyű hangok. A föld a koporsó tetején…
Ha viccelni akarnék, most azt mondanám, hogy akusztikus környezetszennyezés.
Ez viszont egy akusztikus lélekszennyezés volt. Máshogy dobog, ha egy szomszéd temetésén hallgatod, és máshogy, ha valaki hozzád igazán közel álló temetésén hallgatod.
A földet felpúpozták, koszorúk reá kerültek. Erre nem emlékezem, de mindig így csinálják.
Arra mintha emlékeznék, hogy engem talán mások vittek haza a mamához, anyuék ott maradtak.

Az élet ment tovább. Most is megy.

Anyuék hamar eltüntették a nyomokat, de hogy reám tekintettel, vagy magukra, azt nem tudom. Eltűnt az emeletes ágy, a hugi ruhái, játékai. Bizonyos emlékek megmaradtak, de szinte semmi más.
Ügyesen csinálták annyi szent, mert most sem jut eszembe nagy pakolás, meg rendezkedés. Hogy nincs róla emlékem, valószínűleg amikor egyszer hazamentem, már minden úgy volt a szobámban, mintha világ életemben egyedül lettem volna.
Ja. Egyszer, amikor még / majdnem azt írtam: amikor még élt / egészséges volt, a konyha asztal alját összefirkálta. Ceruzával. Az még most is ott van.

Anyuék nem igazán magyaráztak meg semmit. Vagy ha igen, akkor biztosan nem vitték túlzásba, mert nem emlékezem rá. Pedig…
Az iskola is ment tovább. Fiú voltam. Az udvaron gurult a labda, az ipiapacs falnál számoltak. Persze hogy én sem akartam kimaradni.
Egy valamire azért emlékezem. Amikor a sok alsó osztály délután kiment az udvarra, velük egy csomó tanár is kiment. A miénk is, meg a többi osztályból is.
Egy csoportba verődve beszélgettek a felnőttek.
És egyszer, amikor valahova futottam a közelükbe, kiabáltak utánam. Menjek oda.
És jöttek a kérdések, vélt, vagy valós szánakozással. Szemét disznók. Csak így tudok rájuk gondolni, így visszatekintve.
Hány éves volt, miben, hogyan, stb.
Azt bezzeg nem kérdezték meg, hogy van-e bajom, vagy kell-e segítség, vagy valami hasonló.
Akkor persze nem voltam rájuk mérges, de emlékezem, akkor sem tetszett a dolog, a kérdezősködés.
Amikor a szegényes kis adataimmal kielégítettem a kíváncsiságukat, mehettem vissza futkározni. És mentem is.

Hallgatásban telt el közel 30 év. A halottak napja rendben lezajlik, megvan a gyertya és kész.
Így szülőként rettenetes érzéseim vannak, amikor szándékomon kívül a saját kislányomat helyettesítem a történetbe.
Normális ez így? Majd egyszer, amikor bátor leszek, megkérdezek egy pszichiátert.
Vagy a megbeszélés, a lezáratlan múlt miatt?
Miért csak a haldoklóknak nyújtanak lelki támaszt? A gyereknek miért nem?
Vagy csak nem tudunk a lehetőségekről?
Ki szenved többet? A haldokló, vagy aki élő marad az emlékekkel súlyozva? Hála Istennek nem hal meg olyan sok gyermek, hogy ne lehessen ezt felkészült emberekkel kezelni. Terhességi tanácsadás van, meg házasságra való felkészítés is. Nagyon helyesen.
Hiszen akkor az emberekkel olyan történik, amire nincsenek felkészülve, ezért elkél nekik a segítség.
És azt most egy gyermekkel helyettesítsék be.
Tudja az Olvasó, hogy gyerek min megy keresztül? Én tudom. Bár soha nem kellett volna megtudnom.
Mondhatom, hogy a szülők a bűnösek, mert nem beszélgettek velem erről, hogy a világ dolgai hogyan működnek?
Mondhatom hát.
De az elején céloztam arra, hogy milyen körülmények közepette nevelkedtek ők is.
Nem haragszom rájuk.
Valahol olvastam, hogy a halálnak bizonyos helyeken kultusza van. Felkészítik a társadalmat a dolgok helyükön való kezelésének. Hát én ebből kimaradtam.

Azt hiszem be is fejezem. Ha gondolkodó volnék, keresném a magyarázatot, a megoldást.
Nekem nem ez volt a célom.
Mindössze elmeséltem a tragédiámat. 30 éve itt kering bennem.
Anyuéknak nem mesélem el, nem akarom őket megkeseríteni.
Magam kezeltem a problémámat. Hallgattam én is. Soha nem beszéltem a szüleimmel a hugiról.
Most sem tudok rágondolni sírás nélkül. Egy 38 éves 100 kilós ember, aki elbújik valahová amikor jönnek a könnyek.

Ildikó, élt 2,5 évet.
Nyugodjál békében mindörökké, kis húgom.
És biztos lehetsz, gondolok rád.


És te Halál, ha módom lesz rá, szétrúgom a tökeidet.

@lac1:
Ha csakugyan én késztettelek ere a vallomásra - nem bánom, és remélem Te se.

Mindazonáltal nem mondtál ellent, sőt megerősítetted (bennem) a véleményemet (és a nemtetszésemet). Tragédiái mindenkinek vannak (lehetnek), érzelmi és tudati szintje is mindenkinek van (lehet). Az, hogy a halál az emberek túl nagy részének csak és kizárólag elfogadhatatlan, "értelmetlen", "elkerülendő", egyszerű kibaszás - végletes tudati beszűkülésnek gondolom, az okait pedig csak sejtem.

"Ugyan ki meri azt mondani, hogy a halál - legyen az bármilyen is - csak az azt elszenvedőnek fáj?"

Miért, ki meri azt mondani, hogy a halál az azt elszenvedőnek fáj? Az emberek magukat siratják (magányukat és elhagyatásukat), mint itt Te is, máskor én is.

Nem lehet (egyelőre) mit kezdeni azzal, hogy a halál az élet elválaszthatatlan következménye. Ahogy Molnárgörény szokta mondani: egyetlen halálos betegség van, meg kell születni, a többi már csak a kórlefolyás...

Aki marad, természetesen gyászol. Én nem tudom eldönteni, hogy CSAK annak a halálát, akit elvesztett - avagy saját magát is, mert a sors emlékeztette közvetlen ökölcsapással arra, hogy az ő végzete is ez lesz valamikor - de kikerülhetetlenül?...

@Molnargoreny:
"a halál az élet elválaszthatatlan következménye"

FELTÉTELE, nem következménye - szerintem.
És mi az, hogy "egyelőre", és mit lehetne / kellene "kezdeni" ezzel?...

@terembura:

Kedves Terembura, - megírtad azt a posztot?

(Jó-jó abbahagyom. Tkp beláttam már, hogy akkor van beszélgetés, ha legalább ketten kívánnak megnyilatkozni egy témában - csak még nehezen tudok "belenyugodni". Hogy nem feltétlenül arról van szó, amiről én szeretném. Érdekel ez a halál-felfogás, meg az anyagelvűség rejtelmei, meg az Isten- vagy lélek-kérdés is - de azért ez bocsánatos... Majd követem a témákat, hátha lesz még ilyen is.)

@Karakó: "megírtad azt a posztot?"

Nem. De addig is, előkészületként, vethetsz egy pillantást pl. erre:

The American Cryonics Society
americancryonics.org/

La Danse Macabre, posztmodern kiadásban.

en.wikipedia.org/wiki/Danse_Macabre

Rosszabb mint az óegyiptomiak nekrofil obszessziója.

@Karakó: Nem lehet a feltétele, hiszen élet nélkül halál sincs. Itt a tyúk-tojás probléma nem valós: előbb kell élni, meghalni csak aztán lehet.

Az "egyelőre" úgy értendő, ahogy. Egyáltalán nem bizonyos, hogy a halál abszolút legyőzhetetlen. Egyrészt az alacsonyrendű szervezeteknél az a fajta halál nem is igen létezik, ami miránk vonatkozik: a baci osztódik-osztódik, és csak akkor "hal meg", ha megeszi valami vagy olyan körülmények közé kerül. Továbbá nem igazán mondható meg egy szimpla osztódás után, hogy ki az ős és ki az utód. Elvileg végtelenségig fennmaradhat az első ősbaci is.

Embernél (magasabbrendűeknél) meg ott van ugye a sejtöregedés, amit elvileg szintén a genom kódol. Namármost, ha a szabályozót megtalálják és ki lehetne iktatni, akkor elvileg - ismétlem, elvileg - meg lehetne csinálni a nem öregedő embert. Az is meghalhatna, persze, ha agyonütik, stb., de nem volna a dolog olyan szüksészerű, mint manapság. Persze hogy a sok örökéletű hol férne el, az már más kérdés, illetve hogy az erre irányuló kutatást meddig engednék.

@Molnargoreny:

Nem így értettem. Valóban rossz szó volt ide a "feltétel", helyesebb az "alkatrész".
Már előbb mondtam (talán olvastad), hogy csak az hal(hat) meg, ami él(t). Miután ezek szerintem - matematikai institutiohoz folyamodva - kölcsönösen egyértelmű megfelel(tet)ésben vannak, így ami nem hal meg, az nem is él(t).

Persze, igazad van, a baktériumok / vírusok világára ezt így nem terjeszteném ki - de hát ott akár az "élet" kifejezést is egyszerűsíthetem "működésre", hiszen eléggé "egysíkú" szerkezetek, mondhatni "célgépekről" van szó.

Tényleg nem értem. Amióta először beírtam ebben kérdésben (halál), körülnéztem kicsit; nemcsak Foscára kerestem rá, hanem terembura ösztönzésére a kryonetikáról és hasonlókról is olvastam ezt-azt. Kétségtelen, hogy egy csomó embert hajt ez a dolog: örökké (vagy legalább többszörös időtartamban) élni.

Ha csak annyi lenne, hogy: én meg nem! - ez egyszerű eset lenne, szimpla véleménykülönbség. Csakhogy szerintem: ostobaság! - és ez zavar valójában.
Igen, elméletileg "kiiktatható" (lenne) a sejtöregedés kódja, és akkor: ihaj-csuhaj! Én ugyan nem hiszem, hogy ez olyan egyszerű; az ember mégsem egy benzinmotor, aminél ha megoldom a kopás nullázását (Prolong!:), örökké járhat(na). De - csak a modell kedvéért - legyen! A test (bio- / fizikai mivolta) megrekedne mondjuk a talán ideális 25-30 év közöttti állapotában. És a lélek / szellem?

Kiváncsi lennék minderről egy pszichológus véleményére, pl. a személyiségfejlődés szempontjából. A "lélektan" tudományának(!) megközelítésében ugyan milyen jövő (folyamatok, fejlődések, "végkifejletek") prognosztizálható pl. egy 4-500 éves életút során, ill. végére?

Egész konkrétan, nagyon kellemes foglalatosság elkísérni az unokámat az oviba, délben érte menni, kicsit játszani vele... (és természetesen dolgozni is - mindhalálig - valami "társadalmilag hasznos" munkát, közben még ismereteim / tudásom gyarapítása, miegyebek). Azt viszont nem tudom elképzelni, amikor ugyanígy már az ük-ük-ük-ükunokámat kísérem az oviba (persze, amúgy harmincévesen!). Egyrészt azért (sem), mert azok vélhetően lesznek már úgy 80-100-250-en, a nevüket sem tudom megjegyezni, idő se lenne ennyire (egyszerre) - de hát vigye őket a saját "nagyapjuk", ne én...

Lehet, hogy nem túl jó példa. Ha horgásznék (mint Te), könnyen elhiszem, hogy a Duna szerelmeseként soha (ezer évig) sem únnám meg: temérdek nyugalom és vízszag, meg hát a horgászat is maga az élet küzdelme, "békés" harc a halakkal, talán érdek nélkül, csak önmagáért.

Egyszóval, csak arra szeretnék utalni, hogy az élet - szerintem - nem (csak) egy működés, ami akár végteleníthető, hanem folyamat is, mégpedig "emberi léptékű" folyamat. Az, hogy egy húszéves és egy hatvanéves között alapvető, statisztikai (tehát leszámítva az egyéni varianciákat) különbségek vannak érdeklődés, fogékonyság, gondolkodásmód (csak kósza példákat mondok) terén, nyilván öszefügg a sejtöregedéssel. És akkor gondold tovább, mi lenne, ha

Szerintem az örök (vagy jelentősen, többszörösen hosszabb) élet úgy való ehhez a földi létünkhöz, mint halnak a bicikli. Mondjuk, meg tudnánk tanítani, ellátnánk műkezekkel és műlábakkal (nagyon fejlett technikák vannak erre - ld. rehab-ipar), egyensúlyozni, stb, előbb-utóbb Párizsba is nevezhetnénk... De minek? Hiszen - amúgy - a vízben él, ott meg nem lehet biciklizni, de legalábbis felesleges.

Ezért gondolom, hogy ezt így látni - ostobaság. A halált nem elkerülni kell, hanem megérteni. Az életet sem könnyű, hát ezt sem. Pláne sötétben.

@Karakó: akármit is mondasz: én ellennék húsz-harminc, de akár negyvenévesen is ötszáz évig, vagy bármeddig. Horgászni, olvasni, kártyázni mindig lehet, továbbá aki él, az VAN, és tudja, mi történik körülötte. Mert a világ érdekes.

Olyan ez, mint egy jó film. Az ember nem örül, hogy vége - sőt, ha lehet, várja a folytatást. A mi filmünk viszont úgy 70 évnél elszakad... Hát hadd ne örüljek ennek annyira.

@Molnargoreny: "aki él, az VAN"

(elfogadom, hogy ezért látjuk / gondoljuk ezt különbözőképpen)

Utazol a villamoson. A padtársaddal szép, komoly, érdekes beszélgetésbe merültök. Az ablakok fóliázva vannak: nem látsz ki (hogy ott mi van), csak a kattogásból-zötyögésből következtetheted, hogy valami-valahol-valamerre halad, mozog, történik... De azt, hogy odakint verőfény, vagy zivatar, vagy derűs éj - nem tudhatod, azt a hangosbemondó sem konferálja.

Aztán a beszélgetőtársad (elnézést kér) veszi a táskáját, szedelőzködik. Téged bánt, hogy pont a legérdekesebb / legtartalmasabb résznél szakad meg a beszélgetés, és még külön zavar az is, hogy a társadat mintha ez már nem annyira érdekelné, már nem figyel úgy rád, mint addig; bár kedves, de a gondolatai egyszerűen máshol járnak - le kell szállnia. Megy haza a családjához, vagy dolgozni, intézi az ügyeit, vagy a másokét.

Téged nagyon bosszant, hogy otthagyott - annak ellenére is, hogy tkp. tökéletesen érted, hogy más dolgok is vannak, mint utazgatni meg csevegni. De nem igazság! (mert tök buli volt) Aztán kissé megenyhülsz, mert leül melléd egy másik, és azzal is szóba elegyedsz. Ismét egy szép beszélegetés, csupa érdekes dolgokról... Még vagy 6-8 megálló, és végül Te kezdesz készülődni - le kell szállnod. Otthagyod a másikat - hisz "dolgod van", vagy vár a családod.

"Mert a világ érdekes."

Már hogyne lenne - hisz nagyon ügyesen ki van találva. De hogy ennél ne lenne érdekesebb - ez nem számít pesszimizmusnak? Kishitűségnek?
Markolod a Trabi kormányát, és boldogan azt gondolod: ezzel körbejárhatom a világot! - csak legyen benzin... Szabadság, szerelem. (és átülni egy Austin-cabrióba? vagy kerékpárra nyergelni, és feledni a benzint?)

@Molnargoreny: "ha a szabályozót megtalálják és ki lehetne iktatni, akkor elvileg - ismétlem, elvileg - meg lehetne csinálni a nem öregedő embert"

Vizsgáljuk meg kicsit a kérdést tisztán demográfiai szempontból. Egyszer régen végigszámoltam a dolgot és a következőt találtam (remélem jól emlékszem a számokra):

Induljunk ki abból, hogy az öregedés - statisztikailag - abban mutatkozik meg, hogy az életkor előrehaladtával növekszik a halandósági ráta. Hogy ezt pontosan mérni tudjuk, ahhoz be kell vezetni a populáció pillanatnyi felezési idejének fogalmát, ahol "populáció" alatt egyetlen korcsoportot értünk.

Ha ennek a korcsoportnak a halandósági rátája ezek után állandó maradna, akkor - ugyanúgy, mint pl. a rádióaktív atomok esetén - mindíg ugyanannyi idő kellene ahhoz, hogy a maradék fele elpusztuljon. Éppen ezt értjük az alatt, hogy a rádióaktív izotópok nem öregszenek: annak valószínűsége, hogy az atom a következő másodpercben elbomlik, független attól, hogy mennyi idő telt el létrejötte óta.

No, tehát a pillanatnyi felezési időt a korcsoport pillanatnyi halálozási rátája határozza meg. Ha deltaT idő alatt a populáció deltaX%-a hal meg, akkor - könnyű utánaszámolni - a pillanatnyi felezési idő, PFI = -deltaT x log(2) / log(1-deltaX/100). Itt "log" az ún. természetes logaritmus függvény, deltaT pedig valami rövid időszak, ideálisan nullához tart.

A lényeg ebben annyi, hogy nagy halálozási statisztikák felhasználásával kiszámolható, hogy emberi (vagy akár állati) populációk esetén a pillanatnyi felezési idő hogy függ az életkortól.

Ez az, amit egyszer végigcsináltam, de sajnos nem találom az akkori anyagot és most kicsit macerás lenne újra összekeresgélni a szükséges demográfiai alapadatokat (de nem lehetetlen, rengeteg ilyen statisztika van a neten).

Ezért kénytelen vagyok most az emlékezetemre hagyatkozni, ami néha csal. Nem hiszem, hogy elvi dolgokban is tévednék, de a konkrét adatok bizonyosan finomításra szorulnak, így örömmel venném, ha valaki utánaszámolna és ellenőrizné a következtetéseimet.

Szóval az derült ki, hogy a pillanatnyi felezési idő gyerekkorban eleinte meredeken, később lassabban növekszik, míg végül 11-12 éves korban eléri a 2-3000 évet (modern, jó egészségügyi rendszert működtető társadalmakban). Régen, amikor magas volt a csecsemő- és gyerekhalandóság, ez az átmenet még ennél is sokkal durvább volt, de a görbe jellege ilyen volt akkor is.

Aztán, a kamaszkor eljövetelével a pillanatnyi felezési idő ismét csökken (500 év körüli értékre, ha jól emlékszem), majd 18-20 éves kor táján megint megnő, maximumát 22-23 éves korban éri el. Ekkor a felezési idő ezer év körül van és a függvény ettől az időponttól kezdve válik nagyon szabályossá.

Úgy is mondhatjuk, hogy a pillanatnyi felezési idő (a korcsoporttól függő halálozási ráta) fiatalkori hullámzása még nem az öregedés jele, hanem az érésé. Nyilván egyrészt a különböző genetikai hibák szűrődnek ki ekkor (bizonyos hibák csak kamaszkorban manifesztálódnak), másrészt a fejlődés során bekövetkező egyéb, többek között magatartási hibák (pl. a halálozási ráta kamaszkorbeli növekedésének hátterében a baleseti és öngyilkossági ráta átmeneti megugrása is áll). Ugyanígy, különösen régebben, mikor nagyon sok volt a súlyos fertőző betegség, komoly szerepet játszhatott ebben az immunrendszer érési folyamata is.

Ott tartunk, hogy a pillanatnyi halálozási ráta életkorfüggése fiatal felnőtt korban nagyon regulárissá válik és ez már így marad egészen az emberi életkor végső határáig. A szabályosság abban áll, hogy a pillanatnyi felezési idő 7-8 évenként feleződik.

Annak idején elég sok adathalmazt átvizsgáltam (magyar, amerikai, indiai, fülöp-szigeteki, stb. statisztikákat, régebbieket is, nem csak a legújabbakat) és azt találtam, hogy ez a szabály univerzális. A fiatalkori tranziens elég változatos volt, mint ahogy az is, hogy fiatal felnőtt korban mekkora volt a pillanatnyi felezési idő lokáis maximumának pontos értéke. Abban azonban nem volt különbség, hogy ez 22-23 éves korban következik be és abban sem, hogy ehhez képest később milyen ütemben csökken a felezési idő (azaz növekszik a halálozási ráta).

Úgy tűnik tehát, hogy a pillanatnyi felezési idő (illetve a korcsoporthoz kötött halálozási ráta) felnőtt korban - minden emberi populációban! - jó mérőszáma az életkornak. A tapasztalati összefüggés valahogy így néz ki:

kor = 22,5 + 7,5/log(2) x log(PFI_0/PFI)

ahol PFI_0 a pillanatnyi felezési idő fiatal felnőtt korban mért lokális maximumértéke, években.

A születéskor várható élettartam különböző emberi populációkban igen széles határok között változik. Ennek a változékonyságnak azonban a fő forrása a halálozási ráta fiatalkori tranziensének változékonyságában keresendő, másodsorban a halálozási ráta fiatal felnőtt korban mért induló értékétől függ. A továbbiak azonban szigorúan determináltnak tűnnek és meglehetősen függetlenek mind a populáció genetikai konstitúciójától, mind az életkörülményeitől (feltéve persze, hogy ezek hosszú időn át változatlanok - háború, népirtás teljesen összezavarja a képet).

A pillanatnyi felezési idő 7-8 évenkénti feleződése emberi populációk esetén univerzálisnak tűnik. Könnyű látni, hogy ez az igazi oka az emberi élettartam korlátosságának, mint ahogy az is következik belőle, hogy az öregedés azonnal elkezdődik az érési folyamat lezárultával és onnan kezdve különösebb ingadozások nélkül töretlenül halad előre.

Az is világos, hogy az emberi öregedést jellemző kb. 7,5 éves időállandó fajspecifikus (kutyáknál, macskáknál ez nyilván sokkal kisebb, egyes bálnafajoknál sokkal nagyobb).

Az is érdekes, hogy az orvostudomány, a közegészségügy és táplálkozás utóbbi időben tapasztalt javulása ezt az állandót nem, vagy csak elhanyagolható mértékben befolyásolta. Miközben a születéskor várható élettartam drámai mértékben növekedett. Ennek forrása azonban nem az öregedési folyamat lassítása, hanem elsősorban a fiatalkori tranziens csillapítása, másodsorban a fiatal felnőtt korban mért halálozási ráta csökkentése volt (igy a halandóság életkorral való növekedése eleve alacsonyabb szintről indul).

Ha magát az öregedési folyamatot sikerülne lassítani, mondjuk a pillanatnyi felezési idő nem 7-8, hanem 15 évente feleződne, akkor a várható élettartam nem néhány évvel növekedne, hanem hirtelen duplájára ugrana.

Foglaljuk tehát össze, amit eddig találtunk. A pillanatnyi felezési idő logaritmusa fiatal felnőtt kor után lineáris függvénye az életkornak. Ez valószínűleg igaz legalábbis minden emlős fajra, bár állati populációk esetén nem vizsgáltam a kérdést. Ott persze a "fiatal felnőtt kor" bekövetkezésének időpontja és az akkor mérhető pillanatnyi felezési idő is külön vizsgálandó. A görbe (konstans, negatív) meredeksége fajspecifikus és jó mérőszáma az adott faj öregedési sebességének. Ember esetén helytől, időtől, populációtól, életkörülményektől, de még az egészségügy fejlettségétől is függetlennek látszik.

A "nem öregedő ember" ebből a szempontból azt jelentené, hogy a fiatal felnőtt korban mérhető halálozási ráta az életkor előrehaladtával nem növekedne, hanem megmaradna az akkori állandó szinten. Így egy korcsoport felezési ideje ezer év körül lenne, ami azt jelenti, hogy ezerből egy ember megérné a tízezer évest kort, milliárdból egy pedig akár harmincezer évig is elélne.

A "nem öregedő ember" tehát még mindíg nem azonos a "halhatatlan emberrel". Mint írod, "az is meghalhatna, persze, ha agyonütik, stb., de nem volna a dolog olyan szükségszerű, mint manapság. Persze hogy a sok örökéletű hol férne el, az már más kérdés"

Könnyű belátni, hogy a népszaporulat szempontjából a halálozási ráta alakulása másodlagos jelentőségű a születési rátához képest. Ennek az az oka, hogy meghalni semmiképp se tudnak többen, mint amennyien megszülettek, gyerek viszont akármilyen sok születhet (na jó, ésszerű határok közt).

Azért szögezzük le még egyszer, hogy eddig az örök ifjúságot tárgyaltuk, nem az örök életet. Továbbá hogy a kettő nem ugyanaz.

Az örök ifjúság elixírjét azonban még meg kell találnia az orvostudománynak. Ennek egyelőre nincs sok jele.

De az, hogy milyen szellemi következményei lesznek ha megleli, valóban érdekes - és megválaszolandó - kérdés.

@terembura:

Nagyon szép ez az elemzés (tudományos, meg minden), egy hete nézegetem... (én pont nem erről beszéltem)

Az, hogy "ne gyilkoljuk" egymást, sőt ezt ne is tervezzük/óhajtsuk - teljesen rendben van (erkölcsileg, etológiailag, stb). DE - sztem - a halál sokkal fontosabb dolog (kérdés?) annál, hogysem szubjektivista-szentimentalista módon közelítsük, azaz hogy egy halott / haldokló milyen hatással / benyomással van ránk...

"Az orvostudomány megtalálja az örök ifjúság elixírjét" - sztem még a János Vitéz sem erről szól.

AMI NEM HAL MEG, AZ (már csak a puszta formállogika alapján) NEM IS ÉL(t)!
(erre még nem kaptam semmit)
Az egyik lehetőség, hogy mindannyian pontosan tudjátok ezt, csak beszélni nem óhajtotok róla (vagy csak mellé, vagy kuss, tabu) Holott, sztem nem olyan "fontos" ez az illúzió (örök / hosszú élet, ilyesmi), hogy ne érné meg....

A másik, hogy talán absz dominanciája van egy ismeret-abszolutizálási klisének, aminek jövőbe-vetítése vet ágyat az álmodozásnak. A ember a mind hosszabb élet felé tart (statisztika), tech. robbanás, és kész.

(engem ennél picit jobban érdekel, de jó, hát hagyjuk)

@Karakó: "pont nem erről beszéltem"

Tényleg nem. Én viszont erről, méghozzá azért, amit a régi vicc mond a tudományos módszerről:

(rendőr éjjel, négykézláb, utcalámpa tövében matat, kései járókelő belebotlik)
- Elvesztett valamit, biztos úr?
- El, hogy akárhová tegye az a radai rosseb, a gumibotomat!
- És hol, ha szabad kérdeznem?
- Amarra, valamelyik sikátorban!
- De akkor miért itt kutat?
- Mert itt van világos!

Azt kell figyelembe venni, hogy alapvetően kétféle kérdés van:

1. Fontos kérdések
2. Megválaszolható kérdések

A két halmaz diszjunkt, közös részük üres.

Mégsem értelmetlen dolog a 2. kérdésfajtával foglalkozni, mert a kérdésekről első ránézésre ritkán látszik, hogy melyik kategóriába tartoznak, s ha valamelyikre találunk egyértelmű választ, akkor legalább annyit megtudtunk, hogy a kérdés nem is volt fontos. Ennél lényegesebb azonban, hogy így egyúttal a maradék, egyelőre megválaszolatlan kérdéstömegről, ha csak kicsivel is, de többet tudunk (a még "üres", betöltetlen helyre nem fér be akármekkora, akármilyen formájú objektum).

Az élet-halál kérdések túlnyomó része kétségtelenül fontos. Az is világos, hogy az öregedés megszüntetése ("örök ifjúság") nem küszöböli ki a halált, még csak esetlegessé sem teszi, legfeljebb határozatlan ideig késlelteti.

Viszont már ennek a tulképp sovány lehetőségnek a felvillantása is elegendő ahhoz, hogy mocskosul gazdag emberek tízezrei béreljenek helyet óegyiptomi mintát követő posztmodern sírkamrákban, ahol glicerinnel feltöltött véredényekkel pihenhet a test folyékony nitrogénben. Amíg tartós áramszünet miatt a hűtőrendszert le nem kapcsolják s ezzel a halasztott rothadás újra nem indul.

Nem haszontalan ebben a kontextusban áttekinteni ezt:

The Lugano Report
2007.11.22. 23:19 terembura
molnargoreny.blog.hu/2007/11/22/lugano
(Azóta a könyv megjelent magyarul is, Dr. Csath Magdolna fordításában)

A Susan George által emlegetett "titkos megbízói kör" igazi motivációit talán a halálhoz való viszonyukon keresztül érthetjük meg legjobban (ezt a vonatkozást a tanulmány nem tárgyalja).

Az eddigi történelem során ugyebár mindig vigaszt jelentett a "nép" számára, hogy a "hatalmasok" ugyanúgy halnak, mint ők: van valami, ami még náluk is hatalmasabb.

No, ez az, aminek vége. Tízezer évig élő zsarnok percéletű rabszolgákkal eddig nem volt, most már lehet.

Az a gyanúm, hogy minden tagadás és elrejtési, absztrahálási kísérlet ellenére a halál erősebben, potensebben van jelen a posztmodern miliőben, mint valaha.

Csak épp infernális vetülete dominál. Azaz a túlélés érdekében elvetik az újjászületés reményét (s ezzel olyan iszonyatot idéznek föl, amiről sejtelmünk is alig lehet).

@terembura:

Nem-nagyon hiszek az efféle aktualitásokban. Pontosabban, a "világnézetemet" igyekszem megóvni a kérészéletű jelenségek (napi-hírek) okozta torzulásoktól (persze, több-kevesebb sikerrel).

Nem gondolom, hogy a nitrogénbe-fagyasztásnak bármi köze lenne a halálhoz. Formálisan, persze hogy ok-okozat, hiszen ezért fejlesztik... De valójában? Lényegében?
Igen, lehet agyalni a szingularitáson is - de minek.

Gagarin után mind azt hittük, hogy előbb-utóbb komoly, "autonóm" űrbázisok fognak épülni, "benépesítjük" előbb a bolygókat, majd "mindent" (a mi pengeéles értelmünkkel és tündökletes civilizációnkkal) Hol vagyunk már ettől?

A 70-es évek egyik úttörő-lapjában volt egy rovat: "Hogyan is lesz 2000-ben?" címmel. Emlékszem pár dologra: a buszok már a levegőben mentek (mint a Mátrixban, vagy abban a másik, taxis filmben), és kb szódavíz volt az üzemanyaguk, mozgójárda a Nagykörúton, mindenféle "automata" biszbasz... (mobiltelefonra, számítógépre nem emlékszem)
Aztán, az IBM elnökének elhíresült megérzése: talán 4-5 db-ot, ha el lehet adni (a világon!)

Szóval, a dolgok valahogy sohasem úgy alakulnak, ahogyan a nagy kombinátorok kiszámítják... vagy a legritkábban (persze, nem kizárt). Ennek több oka lehet, az egyik mindenképpen "gazdasági" (érdeklődés-pénz összefüggés), egy másik viszont mindenképpen a rövidlátó belelkesedés.

A vicced remek, de a következtetés "igazságát" (diszjunkt) eszem ágában sincs elfogadni. Ez maga a tudományos maszlag.

És miért nem fordítva? Amire nekem nincs válaszom, az nem is kérdés. Vagy, ha mégis az, akkor semmi esetre sem fontos. Revelációtól megvilágosodásig.

Unalomig ismételgetem, ami nem hal(na) meg, az nem is él(t volna). Ez fogalmi ellentmondás, és süket fülek. Ha az emberek mást értenek "élet" alatt, és / vagy mást értenek "halál" alatt, akkor lécci, világosíts már fel, mi lenne ezeknek a köznyelvi és / vagy tudományos jelentése. Előre és nagyon szépen megköszönöm.