Amikor olyan írások kerülnek közlésre, mint Vidéki Be-tone levele, vagy Blogin posztja a művészetnek nevezett állatkínzásról és ölésről, akkor megerősödik bennem, hogy jó helyen vagyok: a tisztesség és humánum a Bombagyár alapvetései közé tartozik. Ugyanakkor elszomorít, hogy néhány kommentelő akár zsidók, akár cigányok témái kapcsán - legyen az bármilyen vérlázító is - a "dögöljön meg mind", vagy még rosszabb esetben az "üssük agyon az összest" álláspontjára helyezkedik. Akkor is lehangoló ez, ha egyébként tudom, hogy az így nyilatkozók döntő többsége semmit nem tett soha (és a jövőben sem fog) annak érdekében, hogy szavait a gyakorlatba is átvigye: így adja ki az adott ügy miatt felgyűlt, erkölcsileg érthető mérgét.
Csakhogy: amint mondtok, az felhasználható ellenetek (ellenünk!). Nem, nem bíróságon vagyunk (egyelőre). A gyűlölettörvény sincs hatályban még, valószínűleg nem is lesz. Nem így használják. Aljasabbul. Éppen a tisztességet és a humánumot tagadják meg tőlünk, amikor máshol említenek: nácikról, szélsőjobb csürhéről, miegyébről ordítoznak. A minket lejáratók dolga egyszerű: csak kimásolnak egy-két vaskosabb kommentet. Senki se törődik azzal, hogy a komment írója voltaképp csak dühös volt: az írás a személyiséget sosem adja vissza.
Aki tehát halálról, ölésről, kiirtásról beszél: megkérdezem tőle, hogy látott-e halált? Igazit? Közelről? Ha igen, hányat és milyet? Nem olyan ám, mint a filmeken, amikor csak pukkan egyet a pisztoly, az áldozat meg összecsuklik, és kész. Pláne nem olyan, mint az operában, ahol nem a halált, hanem a paródiáját ábrázolják azzal, hogy a leszúrt főhős még éppen el tud énekelni egy áriát...
Mert én láttam. Sokat. Nagyon sokat. Elég pontos feljegyzéseket vezettem arról a 18 évről, amit ledolgoztam a mentőknél: évente átlagosan 50-60, néha 100 halottam volt, akikből 15-20 (néha 30) a szemem láttára - illetve, a kezem között - halt meg.
Láttam a szívbeteget, aki minden erejével levegő után kapkodott, miközben a tüdejében felgyűlő ödémahab megfojtotta. Láttam, ahogy elszürkül az arca, elfénytelenedik a szeme, és utolsót hörög, még kétségbeesetten markolva a szék karfáját, minha abba kapaszkodva az életbe tudna belekapaszkodni. Láttam diszkóbalesetben szinte szétszakadt fiatalt, aki pontosan tudta, mi vár rá: szólni már nem tudott, csak a szeme élt, és az abban sűrűsödő borzalom. Láttam a keresztüllőtt sofőrt, akinek mindkét tüdejét és szívét is átjárta a golyó, de akármi is legyen a tankönyvekben, még a gázra lépett, és több száz métert bírt menekülni - már nem is a gyilkosa, hanem a halál elől, ami végül úgy érte utol, hogy mire a kocsi megállt, ő már halott volt... Láttam a leukémiás gyereket, akinek nem volt szerencséje, és a manapság már nagyon kedvező gyógyulási arányon belül neki a fekete golyó jutott. Láttam a rákosokat, amint keservesen-nehezen megadják magukat sorsuknak, belesüllyedve a halál előtti megváltó eszméletlenségbe. Láttam a még mindig reménykedő embert, aki ipari betonkeverőbe esett, medencéjéig darabokra zúzta a gép - és négy óráig kellett altassam a helyszínen, mire a tűzoltók kiszabadították, hogy aztán a kórházban ne bírja tovább. Láttam az öregasszonyt, akinek a rablók darabokra törték a karjait, hátulról a füle mellé kötözték, és hideg vízzel locsolva vallatták télen, hogy adja elő az értékeit - majd OTTHAGYTÁK ÉLVE, hogy másnap kihűlve, sokkban, de még a tetteseket megnevezni képesen találjanak rá a szomszédok... Láttam embert élve elégni. Folytathatnám még oldalakon át: mindenesetre aki a saját halálával szembekerült, a végső kétségbeesés és félelem tükröződött az arcán.
Mindenki eljut odáig: egy halálos betegség van, meg kell születni, az összes többi csak a kórlefolyás. De van szép, békés halál is: a pályájukat végigfutott, elfáradt, megpihenni vágyó nagyon öregeké. Még egy nagyon békés halál van: az ártatlan csecsemőké, akik álmukban alszanak át a másvilágra, nemegyszer mosolyogva - bár a család iszonyú fájdalma miatt nehéz észrevenni, hogy maga az elhunyt nem szenvedett és nem kellett rettegnie utolsó perceiben...
A halál: visszavonhatatlan, jóvátehetetlen. Megsérteni valakit: semmiség. Felpofozni: megalázó, de az élet megy tovább. De megölni - akkor nem megy tovább semmi. Azt nem lehet megbánni - helyesebben, megbánni lehet, de az áldozaton ez nem segít. Halál csak egyféle embernek jár: az elvetemült gyilkosnak. Igen! Ők ugyanis átlépték azt a határt, ameddig a saját életükre jogot formálhatnak. Például Szögi Lajos meglincselőit meg kéne ölni. Mindet, ha nyolcan vannak is, mert semmiért, aljas kegyetlenséggel megöltek egy embert, megfosztották a családot az apától, a feleséget a férjtől. (Nem minden gyilkos érdemel halált: aki a feleségét mással találja az ágyban, és agyonüti a csábítót, az nyilvánvalóan más eset, mint a jelentéktelen balesetért lincselő utolsó szemétláda cigányok.)
Egyszóval: tudom, hogy felháborító gazemberségekről írunk igen gyakran. Magam is, mert ez a feladatunk: be kell valakinek mutatni, hogy mennyi aljasság, jogtalanság, elnyomás van ebben a demokráciának csúfolt Abszurdisztánban. Nem kérek senkitől se politikai korrektséget: magam is gyűlölöm a patikamérlegen mért szavakat. Ha cigány a bűnös a disznóságban, cigányt írok, ha román, románt, ha pedig zsidó, akkor zsidót. Nyugodtan írjátok meg a véleményeteket: ha nyomdafestéket nem tűrő kitétel csúszik bele, hát előfordul... Két dolgot kérek: egyrészt, hogy gyilkosok kivételével senkit nem akarjatok szóban sem megölni, illetve, hogy ne általánosítsatok - mert az olaszliszkai lincselők bűnéért semmiben nem felelős a Mátyás pince cigányzenésze.
Nem kell szeretni egyetlen kisebbséget se. Se a cigányokat, se a zsidókat, se bárki mást. Sőt. Kötelező a cigánybűnözésről folyamatosan írni, mert egyre nagyobb és súlyosabb gond, én nem szabad szó nélkül hagyni, hogy egész falvak, városrészek rettegjenek a gátlástalan lumpen bűnöző cigányoktól. A Talmudban írt gójellenes disznóságokat úgyszintén ki kell, ki szabad pellengérezni, mint ahogy a zsidók médiatúlsúlyát és az ezzel való polkorrekt-kikényszerítő félretájékoztatást is.
De mindez nem vezethet oda, hogy bármelyikünk azt mondja, hogy ezt az embert bárhogyan is bántani kellene. Aki gazember, kapja meg a méltó büntetését: ha gyilkolt, öljék meg, ha lopott, vegyék el tőle a lopott holmit és dugják a börtönbe. Aki propagandát csinál a gazembereknek, zavarják el a fenébe, ugassák le, esetleg pofozzák fel - de megölni nem szabad. Mondani sem.
Gondolkozzatok el rajta...