Nos, Éger István csakugyan egy hitvány karrierista alak. Ő az első kamarai elnök, aki a több százezer forintos fizetését szépen felmarkolja (elődei rendre felajánlották valamilyen nemes célra). Ez még a kisebb baj: de annyira látványosan nem szakmai, hanem politikai megnyilvánulásai vannak vaskos populista demagógiával, hogy az már szinte fájdalmas - főleg, hogy az ilyen-olyan tömeggyűlések átlagosan elég egyszerű személyiségszerkezetű közönsége mennyire kajolja a hadováját. Ő Gógl Árpádnál is keményebben, erélyes könyökcsapásokkal tör a miniszteri szék felé - melyből épp oly dicstelenül fog távozni, mint annak idején Gógl tette.
Ámde. Ettől még - ha az érvei nem lényegretörőek, illetve populista demagógok is - ez nem zárja ki, hogy a vizitdíj ügyében igaza legyen. Hangsúlyozom: csak a tényben, hogy a vizitdíj itt és most ártalmas; nem pedig a hozzáfűzött indoklásban.
Tehát: miért (volt) felelőtlen és ostoba dolog a vizitdíj?
Azért, mert a valódi problémát nem lehet efféle rögtönzött, mindenkit lenyúló gányolással kezelni. A valódi probléma pedig kettős: egyrészt az egészségügyi rendszer hatékonyságának hiánya, másrészt a dolgozók kritikus alulfizetettsége. Természetesen ez a kettő szorosan összefügg: ahogy mondani szokás, a rabszolga munkája szükségképpen hanyag. Nálunk ez - egyelőre - általában még nem a betegellátás minőségében jelentkezik (bár abban is olykor), hanem abban, hogy a magát agyondolgozó orvos vagy nővér még véletlenül se foglalkozik szervezési, takarékoskodási vagy hasonló kérdésekkel: megteszi, amit meg kell tennie, de egyébként magasról tesz az egészre. Érdekeltsége úgysincs a jobbításban, mert ha a kórház adóssága csökken, azért nem ő, hanem a főigazgató kap legfeljebb vaskos jutalmat...
Továbbá, a ki nem mondott igazság: hogy mindaddig, amíg egy orvost képes az ország nettó 120 ezerért dolgoztatni, addig bizony paraszolvencia lesz. Márpedig a paraszolvencia mindenféle, a beteg orvoshoz fordulásával kapcsolatos minőségellenőrzést kizár az ellátó orvos részéről: elvégre abban vagyunk érdekeltek, hogy jöjjön a kuncsaft, mert csak az fizet, aki jön. Akit viszont elhajtunk, neadjisten indokolatlan orvoshoz fordulásért valahogy anyagilag szankcionálunk, azt többé nem látjuk: elmegy azokhoz, akik saját zsebük érdekében nem foglalkoznak a beteg "nevelésével".
Hogy függ össze a vizitdíj és a paraszolvenciarendszer?
Egyszerű. Ha a vizitdíj bevezetésének célja tényleg az volt, amit hajtogattak, hogy az indokolatlan orvoshoz fordulások számát csökkentse, akkor értelemszerűen nem mindenkitől kéne szedni, hanem azoktól (akár emelt összegben), akik tényleg indokolatlanul mentek el az orvoshoz. No de ezt az adott orvoson kívül ki más tudná hatékonyan eldönteni? Hatóság aligha, mert bődületes apparátus kéne hozzá, már ha a betegjogoktól és az adatvédelemtől eltekinthetnénk is...
Ott van az induló probléma, hogy már a körorvos fizetős volt, így a betegnek semmilyen szakértő szűrője nem volt: magának kellett arról döntenie, hogy elmegy-e háromszázért avagy nem. Márpedig éppen a kispénzű (általában alacsonyabb műveltségű, kevesebb szakismeretű) rétegben volt a 300 forint is gond. Ők nem tudják, hogy az elsőre akár nem komolynak látszó tünet mögött mi lehet - aztán pedig lekésnek mondjuk a rák operálhatóságáról...
Az lenne tehát a normális, ha azok fizetnének, akik kényeskedésből-hisztiből keresik fel az orvost. Na de a jó öreg körtanárok mit tehetnek? Ha joguk lenne dönteni, hogy ki fizessen, a szigorú dokik rendelői egykettőre kiürülnének, az engedékenyeké pedig megtelnének. Már csak azért is, mert a leadott kártyák után kapják a TB-forrást, tehát mindegyikük érdeke a lehető legtöbb beteg begyűjtése. Azt pedig aligha sikerül akkor, ha a pletykálni jövő nénikéket meg a banális neurotikus fiatalokat keményen megvágják - holott ez nem is volna rossz, hiszen akinek a lelkével van baj, az menjen a pszichológushoz, ne a körorvosnál tartsa fel a sort...
Nem igaz ám, hogy a doktorok többsége elvetemült pénzhajhász. Legtöbbjüknek nagyon is kínos elfogadni a pénzt - de mit tehetünk? Legszívesebben legalább háromnegyede a hazai orvostársadalomnak tisztességes (magas!) fizetésért, korrekten dolgozna. Nem vállalnának másod-harmadállást, nem röpködnének fapadoson Angliába ügyelni, és nem húznának le 200-230 órát havonta, hogy legyen egy kis túlórapénz (már ha ugyan kifizetik...).
A magam részéről ha nettó 4-500 ezret kapnék egy hónapban (ami még mindig töredéke a nyugati orvosi béreknek!!!), akkor egyszerűen senkitől semmit nem fogadnék el, és teljes lelki nyugalommal és szakmai objektivitással kötelezném fizetésre (persze, ha jogom is lenne erre) azokat, akik például azzal kezdik a panaszaikat sürgősségi osztályon, hogy "már katonakorom óta fájogat a csípőm, de most már nagyon" - miközben a kedves beteg katonakora 60 éve volt...
Vagyis: amíg paraszolvencia van - és addig lesz, amíg a fizetések szégyenteljesek - addig jó vizitdíjrendszer nem vezethető be, csak igazságtalan sarcolás.
A másik oldal, csak egészen röviden: a szervezés hiánya. Fejétől rohad a hal, kérem: amíg egy Mengelica miniszter lehet politikai okból, addig rend nem lesz. Miféle tekintélye lehet (a nettó félelemkeltésen túl) egy olyan miniszternek, aki se a betegellátáshoz, se a szervezéshez nem ért, viszont éktelen arroganciája és karrierista totális párthűsége a legjámborabbak zsebében is bicskát nyittat - nem is beszélve a repülőn szexelős és egyéb viselt dolgairól. Nos, tudni kell, hogy az egészségügyi intézményvezetők kinevezése is - történjen akár a minisztériumban, akár az önkormányzatoknál - masszívan politikai döntés. Zsákmányelven, mint Amerikában - csak épp ezt nem nyíltan csinálva, hanem sumákolva, jó magyar szokás szerint. Nálunk például a (mellesleg fideszes) többség olyan intézményvezetőt nevezett ki (mert jó elvtárs), aki csak két dolgot nem csinált soha: nem dolgozott betegágy mellett, és nem dolgozott TB-finanszírozott intézményben. Vagyis csont nélkül érvényesül az egyik klasszikus Murphy-törvény:
1/ Aki tudja, csinálja.
2/ Aki nem tudja, tanítja.
3/ Aki tanítani se tudja, vezeti vagy könyvet ír róla...
Itt tartunk.