A tavasz mindig a várakozás folyamatossága. Először a hó eltűnésére, majd a hideg böjti szelek meglangyosodására, aztán a szőlő rügypattanására, az orgonavirágzásra, hogy végül az akácillat és egészen végsőként, már a nyárba nyúlva a hárs émelyítően édes szaga fejezze be az új élet kiteljesedését.

No meg az állatok! Először érkezik a seregély, már február végén; kisvártatva megjön az örvösgalamb, és a barna rétihéja is ott imbolyog már a nádasok felett. Aztán április elején előkerülnek az elegáns, frakkos fecskék. Április közepén megszólal a kakukk, május elején harsányan flótázik a sárgarigó, és úgy egy hétre rá a sarlósfecskék sötét nyilai is ott sziszegnek már a levegőben. De bármilyen furcsa: az igazi tavaszt nem a madarak jelzik, hanem a csigák. Ha a csiga előjön, akkor már nagy fagy tényleg nem várható. Hogy honnan tudják - rejtélyes. Mindenesetre a csiga nem tévedhet: nincs energiája újra elásni magát és kialakítani a házlezáró mészlemezt. Ha a madár elsieti a vándorlást - legfeljebb vár egy kicsit délebbre, vagy a nagy hideg elől rövid időre visszafordul. De ha a csiga előjött - ő már nem menekülhetne...

A hétvégén megjöttek a sárgarigók! Május elsején-másodikán még nem hallottam őket - de vasárnap már süvöltő "flüareióóóóó" zengett a nagy öreg fehér nyár koronájából, majd halványzölden kisuhant a tojó a lombok közül, hogy óriási élénksárga-fekete darázshoz hasonlóan utána süvítsen a felizgatott hím. Csavarvonalban húztak el a szomszéd fenyője mellett, megkerülték a tetőt, és cikkcakkban eltűntek a távoli fák között. Éjjel a fülemülék dala visszhangzott a nádasban, melybe bele-belerecsegett a nádirigók érdes strófája, és a kakukk is fel-felkiáltott. Jövő hét végére itt lesznek a sarlósok...