Az alma nem esik messze a fájától - de alatta is marad...

Ifjabb Fekete István annak idején fiatalon disszidált 1956 után Amerikába, ahol sikerült is karriert csinálnia; elsősorban mint kondíciótermi edző, de íróként is befutott. Mostanában kiadják Magyarországon is a könyveit. Sajnos.

Máig is ő a Fekete-hagyaték jogtulajdonosa. Ez nem lenne baj, csakhogy kedve támadt folytatnia páratlan tehetségű apja néhány könyvét. Ezt viszont kár volt megtennie...

Ifjabb Feketéből ugyanis több dolog hiányzik. Nincs meg benne apja páratlan természetismerete; márpedig enélkül írni állatregényt nem volna szabad. Stílusa is több lépcsővel alatta marad a Mesterének.

Ifjabb Fekete folytatta (két könyvben is) a Vukot, továbbírta a Csít és költött egy amerikai folytatást a Bogáncshoz is. E könyvek hibái közösek (és súlyosak): mindegyikből elvész a természet avatott ábrázolása. Cserébe "kapunk" szirupot hordószám: a szereplők érzelmeiben vájkáló író ráadásul hihetetlenül naiv idealista, és szereplői vagy abszolút jó emberek, vagy abszolút rosszak. A párbeszédek erőltetettek és szintén sziruptól csöpögnek (élő ember úgy nem beszél), a cselekmény pedig könnyedén előre kiszámítható.

A Bogáncs folytatása még iszonyatos tárgyi hibát is tartalmaz: az ötvenes években vagy legfeljebb a hatvanas évek elején játszódó eredeti Bogáncshoz képest a folytatás ideje egyértelműen a rendszerváltás utánra került (a disszidens amerikaiak hazajöhetnek, házat vehetnek, személyzetet fogadhatnak), így Bogáncs valós életkora mintegy negyven év. Hozzáteszem, ezt a hibát Agatha Christie is elkövette, hiszen mind Poirot, mind Miss Marple jócskán száz év fölött élt, ha a könyvekből kivadásszuk, hogy hány évesen jelentek meg és mikor szerepeltek utoljára.

Mellesleg a Bogáncs folytatása egy amerikai road movie, amelynek a kutya voltaképpen elég fölösleges tartozéka, kár is volt szerepeltetni.

Ifjabb Fekete ezen könyvei egy kaptafára mennek: van egy nagyon jószívű, nagyon gazdag főhős, aki minden rendes embert agyonfizet, és ezért mindenki boldog lesz végül.

Még egy folytatása van, az Ítéletidő, amely A koppányi aga testamentumát követi (követné). Fájdalmas látni, hogy a nagy Fekete István szűkszavú, feszes párbeszédeit micsoda szirupos ömlengések váltják fel... Ráadásul a butácska fejezetcímek annyira előre megmondják, hogy mi fog történni, hogy magát a fejezetet kár is végigolvasni.

Érdekes, hogy ifjabb Fekete István azon könyvei, amelyek nem apja életművére rakódnak rá, elfogadhatóak (Nők, nők, nők, Ez is Amerika, stb.). Nem különösen kitűnőek, de nem is rosszak; kellemes alkalmi olvasmányok az "érdekességek a nagyvilágból" kategóriában. Kár, hogy ifjabb Fekete nem hagyta békén apja életművét, mert azokat a folytatásokat nem lett volna szabad megírni.

Hozzáteszem: nem a személyt, hanem a szerzőt bírálom. Ifjabb Fekete István valószínűleg nagyon rendes ember, olyasféle jellem lehet, mint az apja. A Mesterről megírták, hogy nagyon nem szerette és nem viselte el a békétlenséget, boldogtalanságot maga körül (ezért is viselte gyakran nehezen a felesége stílusát). Alighanem a fia is ilyen, és - ha a műveiből ítéljük meg - személy szerint nagyon rokonszenves ember lehet. Csak ne írta volna meg ezeket a folytatásokat!