A választási rendszerünkbe bele van kódolva, hogy a pártok - különösen a nagyobb pártok - gyakorlatilag saját hatáskörükben, a választók kizárásával dönthetnek arról, hogy ki legyen parlamenti képviselő, és ki ne. Ezért a képviselők választópolgári piszkálása, számonkérése eredménytelen: a képviselő saját sorsa nem a választói, hanem pártvezetése döntéseitől függ. Ennek megfelelően a választóival mit sem törödik egyikük sem, a pártführereknek viszont gazsulálnak.
A köztársasági elnök szépen, pártsemlegesen mindig a részvételre buzdítja a szavazópolgárokat - ez a kötelessége. Én sem azt mondom, hogy ne szavazzanak: annyit szeretnék elérni, hogy mindenki gondolkodjon el azon, hogy voksával elérhet-e bármilyen javulást az ország helyzetében, és a tényleges akarata megjelenhet-e az eredményben?...
Rendszerváltás? Gengszterváltás!
A magyar rendszerváltás egyre inkább puszta illúziónak tűnik. Egy normális demokráciában tisztességes munkáért tisztességes bért fizetnek, vagy ha egy tulajdonos megpróbálja a dolgozókat kizsákmányolni, a szakszervezet pillanatok alatt erélyesen szembeszáll vele. Sőt: tulajdonos is inkább csak az tud lenni, aki a vagyonát gondos gazdaként kezeli, mert a többieket vagy a helyi adóhivatal, vagy egyszerűen a piac szórja ki a vagyonosok közül.
Magyarországon ez másképp alakult. A haldokló szocializmus vezérei a zavarosban halászva hatalmas vagyonokat harácsoltak össze bármiféle érdem vagy hozzáértés nélkül – természetesen az így kialakult tőkésosztály társadalmi felelősségérzete a nullával egyenlő. A köztörvényeshez közeli (sokszor azon túli) módszerekkel szerzett milliárdok gazdáik számára inkább a pofátlanság célszerűségét igazolják.
A politikában sem jobb a helyzet. A tízmilliós ország majdnem 400 képviselőt etet-ruház, akik ennek fejében (tisztelet a csekély számú kivételnek) semmilyen hasznos munkát nem végeznek, és saját fizetésük megszavazásán túl semmiben nem értenek egyet – illetve bocsánat, a vagyongyarapításban mégis, ebben nincs pártállásbeli különbség köztük...
Egy érdekességre fel kell figyelni: a volt szocialista országok közül egyedül Magyarországon nem volt még példa a rendszerváltás óta arra, hogy igazándiból megbukjon egy kormány (mármint a mandátuma alatt). A Gyurcsány-féle operettpuccsot nem lehet igazi bukásnak tekinteni: a hatalom birtokosai nem változtak, még a miniszterek többsége is magtarthatta székét.
Hamar megásták a sírt
A még meg sem született demokrácia sírját már az Ellenzéki Kerekasztalnál megásták. Ott alakították ki azokat a megoldásokat, melyeket aztán az utolsó MSZMP-országgyűlés törvényekbe foglalt (bajusz alatt mosolyogva...).
A Kerekasztalhoz lényegében mindenki odaülhetett, aki a gorbacsovi glasznoszty alatt fél centire ki merte nyitni a száját. A pártkezdemények vezetői csupán egy dolgot nem tudhattak: hogy vajon melyiküknek milyen sikere lesz a majdani választásokon. Ezért mindegyikük biztonságra játszott! Könnyű volt a kialakított politikai modell védelmében csinos szlogent fabrikálni (az ország stabil kormányozhatósága volt a fő érv), de a valóság másról szólt: a Kerekasztal lovagjai saját széküket próbálták jó előre bebetonozni. Sikerült!...
A választási rendszer
A magyar választási rendszert a választók többsége nem érti. A bennfentesek játéka, hogy a szavazás után hogyan is alakul a mandátumok sorsa – éppen ezért a média lehetőségei is tágak például abban, hogy az első forduló egy százalékos különbsége után harsányan győztest hirdethessenek. Tegye a kezét a szívére, kedves választópolgár barátom, és mondja meg: tudja-e, hogy ha az egyik párt 58, a másik 42 % voksot kap, akkor ez hány listás mandátumnak fog megfelelni és milyen számítási móddal? Ugye hogy nem tudja? Nem is tudhatja senki, legfeljebb az, aki háromszor alaposan elolvasta a vonatkozó törvény csűrcsavart szövegét.
Nem elég, hogy a tízmilliós országnak majdnem 400 fő a parlamentje, de ráadásul e 386 képviselőből csak 176 kerül be egyéni választókerületből. Vagyis a többséget azokon a listákon választják, amikről a polgár alig tud valamit. Az országos listákat legfeljebb a sajtóban olvashatja, és a megyeiekből is csak néhány név szerepel a szavazócédulán.
Hogy néz ki mindez egy képviselő szemszögéből? Saját sorsa főképp azon múlik, hogy a pártjában hogyan fekszik! Az egyéni körzet megnyerése bizonytalan, mint a kutya vacsorája (sőt, a párt színeiben való egyéni indulás joga is csak a pártvezetés adománya!); de ha elég ügyesen gazsulált a pártfőnököknek, olyan listás helyet kap, amiről automatikusan bekerül – akkor is, ha semmilyen hasznos munkát nem végzett előző négy évében, és a választók a pokolba kívánják.
Nos, az Ellenzéki Kerekasztalnál ezt a rendszert azért alakították ki, mert így a pártok erős emberei biztosak lehettek abban, hogy ha a pártjuk egyáltalán bejut a parlamentbe, akkor ők maguk is ott üldögélhetnek majd jó pénzért.
Tegyük fel a kérdést: ha egy egyéni körzetben megválasztott képviselő azt látja, hogy a költségvetés hátrányba hozza a körzetét, meg fogja szavazni mégis, ha kormánypárti? Meg bizony! Legfeljebb benyújtja a számlát a kulisszák mögött pártja vezetőinek: „gyerekek, ezért engem elzavarnak, kell a harmadik hely a megyei listán...”
Az egyéni választókerületek eleve túl nagyok ahhoz (és sokszor nem is kellően egységesek), hogy egy képviselő a körzete üdvére eredményesen dolgozhasson. Emellett az eddigi választások bebizonyították, hogy a névnek, az egyéniségnek a vonzereje a párt támogatásához képest elenyésző: a pártból kilépők függetlenként mindig kibuktak, általában versenyben sem lehettek.
Vajon mit tehet egy frakcióból kilépő független képviselő? Egy szem szavazata általában nem oszt, nem szoroz, tehát nincs miért alkudni vele. Otthagyott társai gyűlölik. Jórészt alig, másodperces időkben szólhat hozzá bármihez. Semmi esélye, hogy választókerületének (ha van) bármit elintézzen. Ha pedig beáll az ellenpártba, ott az ellenirányú frakciófegyelem várja.
A másik ilyen betonozó ötlet volt a konstruktív bizalmatlansági indítvány. Csak akkor lehet a kormányt elzavarni, ha egyidejűleg egy másik miniszterelnöknek szavaznak bizalmat. Ámde kiderült az előbbiekből, hogy egy képviselőnek legfeljebb akkor érdemes a pártját cserbenhagynia, ha az ellenféltől biztos mandátumajánlatot kap – ilyen pedig nem lehet túl sok, hiszen akkor az ellenzék főkorifeusai eshetnének pofára.
Nekünk nem felelősek
A választók jogai tehát a valóságban korlátozottak. A kormányt ugyan megbuktathatják, de gyakorlatilag semmilyen lehetőségük nincsen a leszerepelt, közéletre alkalmatlan (korrupt, nemtörődöm, felelőtlen, ostoba, vagy ezek tetszőleges kombinációi) képviselők elzavarására, ha azok a pártjukban kellően hűségesek a főnökökhöz. A magyar politikai életet így a gyakorlatban korlátlanul uralhatja a pártok arisztokráciája. A kormánybukás is csak apró, múló kellemetlenség: ellenzékben is bent ülnek a helyükön, kapják a pénzt és a különböző, jobbnál jobb lehetőségeket.
A választó akarata érdektelen: egy-egy képviselőt körzetében ugyan megbuktathat, de nem képes megakadályozni, hogy az illető, ha elég nagy párt tagja, és elég kedves a pártvezetés szemében, mindenképp képviselő legyen. Sőt! Listáról kellemesebb honatyáskodni, nem kell fogadóórával, droidokkal, kötözködő választókkal foglalkozni. Vegyük már észre, hogy a parlamentben mindig háromnegyedéig ugyanaz a társaság üldögél! Sőt-sőt! Vegyük azt is észre, hogy a különböző, igen ronda simliket sosem juttatják el a bíróságig, és rendkívül ritkán került képviselő a gazemberségei miatt börtönbe (az a kevés eset abszolút kegyvesztett volt mindenki szemében). Van egyfajta konszenzus közöttük: a simliket a sajtóban kiteregetik, mindenféle csirkefogónak elmondják egymást, de aztán hogy, hogy nem, a nagyjából bebizonyított bűncselekmények is megtorlatlanok maradnak.
Mi lehetne a megoldás? Kisebb parlament, kisebb választókerületek, és nagyon rövidke országos kompenzációs lista, hogy a néhány pártfővezér bekerülhessen azért (mert ha nem, nekirontanának egyesült erővel a módosított választási rendszernek). Így a képviselők nem pályázhatnának pártszobákon belül biztos befutó státuszra: muszáj lenne a választókörzetük lakossága előtt bizonyítaniuk. Ha a kormány a körzetük ellen akarna dönteni alighanem könnyebben oldódna a frakciófegyelem, mint manapság, hiszen a képviselő jövőjét a beleegyező farkcsóválás azonnal kilátástalanná tenné.
Nem véletlen azonban, hogy mindenki csak szövegel a kisebb parlamentről, meg az átláthatóbb választási rendszerről, de egy párt se próbálta ezt megcsinálni. A saját helyét egyik se kockáztatja... Egyet kell érteni Istenben boldogult Antall Józseffel, aki (bár nem pontosan erre) azt mondta: „Tetszettek volna forradalmat csinálni...”
Rövid emlékeztető az "elit"pártokra
Nos, tehát kire szavazzon a magamfajta gondolkodó polgár (a polgár alatt nem párt által ravaszul kisajátított szlogent, hanem felelős, független és szabad embert értve)?
MSZP? Egy olyan párt, amely három miniszterelnököt adott eddig: a pufajkás Horn Gyulát, az ügynök Medgyessy Pétert és a gátlástalan harácsoló Gyurcsány Ferencet?
Fidesz? Amely kissé gyanúsan hamar jutott el a borotválatlan, farmeres stílustól („cápalátogatás”, ha valaki még emlékszik) a konzervatív jobboldali kereszténységig? És ha máshol üresedik meg egy elfoglalható ideológiai tér, akkor oda menetelnek majd át?
SZDSZ? Az a párt, amelynek nagy szerencséje, hogy az üzletszerű kéjelgés már nem büntethető, mert a rendszerváltó lendületből pillanatok alatt az MSZP szoknyája alá kerültek? Akik azt mondják, hogy Hornnal nem, aztán mégis? Akik Medgyessyt elsőre buktatni akarják, majd másnap már nem baj a D-209? A buzik, narkósok, cigánybűnözők főtámogatói, akik idegrohamot kapnak a magyar zászlótól is?
MDF? Amely eleinte Jézuskától géppuskáig mindent és mindenkit magába foglalt, majd az utóbbi években fontos személyeit kiutálva menstruációs fájdalmi támolygást mutat be a bal- és jobboldal között?
KDNP? Amely annyira önálló, mint egy összebilincselt sziámi iker?
A többiek? Akiknek jelentéktelenségét csak étvágyuk múlja felül, és vagy jobbról, vagy balról szalonképtelenek?
Ahol ebben gyakorlottabbak
Az angol parlament Cromwell óta alig változott. Ma is csak egyéni választókerületek vannak: aki nyer, képviselő, a többi megy a sóhivatalba. Kompenzáció, lista, miegyéb nem létezik, és a miniszterelnök csakis képviselő lehet, tehát ha körzetében megverik, nem ülhet be a kormányfői székbe akkor sem, ha pártja győz.
A parlamentben mindent a jelenlévők egyszerű többségével döntenek el: a kifejezetten kényelmetlen ülésterembe be sem fér az összes képviselő. A kormánypárt és az ellenzék vezére ezért minden ülésnap előtt megállapodik: hányan mennek be. Az ellenzék mindig annyival kevesebb képviselővel áll ki, amennyi a választáson szerzett kormánytöbbség. Ezért akármilyen csekély is a többség, nem kell félholt képviselőket az ülésterembe cipelni, mert alkalmi ellenzéki többség sosincs, így nem lehet kormányt buktatni. A vezérek egyezménye szóbeli csupán - de soha senkinek nem jut eszébe megszegni. Aki megpróbálná, örökre repülne a politikából.
A kormány akkor bukhat, ha saját pártja (egy része) ellene fordul. Mivel mindenki körzetes képviselő, senki sem szarhatja le a körzetét: nincs elegáns kiskapu a parlamentbe valamilyen listáról... Ha a kormány egy kormánypárti képviselő körzetét szívatja, az illető pillanatok alatt átállhat.
Ráadásul a francos ángliusok egyszerű önmérséklettel érik el mindezt. Igaz, majdnem 400 éve csinálják.
