Magyarország egy szép nagy Droidzóna, így 2007 tájékán... Ez a történet itt jelenik meg először, de azt hiszem, helye lesz a Bombagyárban, hiszen ott megvan a megfelelő rovat. De hadd nevessenek először a régi olvasók!
Gondolom, kevesen tudjátok, hogy az Amerikai Egyesült Államok hadiflottája a korai 1800-as években létezett ugyan, de az ország méreteihez képest enyhén szólva névleges volt: az 1812-es Anglia elleni háborúban valami húsz hadifregatt jelentette a flottát, néhány ágyúnaszáddal kiegészítve. Ugyanakkor az USA voltaképpen győzött a háborúban. Hogyan? Hát úgy, hogy akkoriban még tisztán vitorlás korszak volt; és a vitorlás hosszújáratú tengeri kereskedelmi hajó lényegében csak a megerősített ágyúfedélzet és az ágyúk hiányában különbözött a hadihajóktól. Ezen persze némi gyors átépítéssel könnyű volt segíteni; és miután a kezdeti egy-két (reguláris amerikai fregattok által elért) siker után Anglia átállt a kereskedelmi blokádra, az amerikai hajós kereskedők azonnal felfegyverezték hajóikat. Az elnök "kobozóengedélyt" adott ki annak, aki kérte, és onnantól kezdve az illető maszek alapon háborúzott. Blokádot törtek, csatáztak az angol hadihajókkal, angol kereskedelmi hajókat fogtak el (ezerháromszázat a háború folyamán!). Az angolok eleinte kalózként kezelték a maszek harcosokat: ha elfogták a hajójukat, a kapitány az árbocra húzva végezte. Az amerikai kereskedők azonban nem voltak szívbajosak, és jobban gyakorolták a diplomáciai viszonosságot, mint ma Magyarország Szlovákiával: hasonlóan bántak el az elfogott angol hadihajós kapitányokkal, tisztán kölcsönösségi alapon. Ettől kezdve az angolok visszavettek a lendületből, és inkább hadifogolyként bántak a maszek "hadihajók" tulajdonosaival, tisztjeivel is. A 23 hivatalos hadifregatt mellett végül több mint 500 maszek hajó vett részt a háborúban, így tudták tartani a lépést az angol haditengerészettel. A későbbi szakaszban sokan már a kobozóengedéllyel se törődtek (igaz, az angolok se kérték...).
Persze a maszek hadi/kereskedőhajók parancsnokai nem voltak mentesek a rang- és címkórságtól: többük kinevezte magát ilyen-olyan tengernaggyá (nem is alaptalanul, mert volt olyan tulajdonos, akinek több maszek hajója állt hadban, mint ahány egysége a hivatalos állami hadiflottának volt). Papagáj-feltűnőségű egyenruhát is kreált magának némelyik. De az immár történelmi tény, hogy volt neki mire verniük magukat - merthogy az ángliusokat is szépen verték...
Ehhez képest Magyarországon a hadsereg pár éve egyszerűen megszüntette a Dunai Flottillát (szegény lovas tengernagyunk fodult egyet a sírjában): a hajókat majdnem fémárban eladták, ma újgazdagok grasszálnak oldtimer aknakeresőkkel (az eladáson is biztos megszedték magukat páran, elvégre Abszurdisztánban vagyunk...). Maradt néhány rendőrmotorcsónak, meg a fináncok egy-két hajócskája.
Nekem 1993 óta immár nem egy szem horgászladikom, hanem az obligát horgászcsónak mellett egy túrakenum is van. Sőt: vagy 8 éve mindkettő gépesíthető, mióta büszke tulajdonosa lettem egy 35 köbcentis, kétlóerős Yamaha motornak (nincs tíz kiló, úgyhogy a kenura is fel tudom tenni, barkácsoltam rá motorbakot). A fegyverzet mindig is adott volt: kora gyermekkorom óta van csúzlim, és még ma is el-eltalálom vele a nádat pusztító pézsmapockokat - sajnos, ezeket senki se ritkítja, ritkul így helyettük-miattuk a nádas csúnyán...
Több se kellett nekem, mint a flottilla megszüntetése: abban a pillanatban felvettem az ellentengernagyi rangot, mint flottatulajdonos, egyben a fenti flotta teljhatalmú parancsnoka. Még azt is deklaráltam, hogy háború esetén flottámmal a Duna védelmében vízreszállok! Hogy a csúzli nem sokat ér a tót ágyúnaszádok ellen? Lehetséges. De a rendőrmotorosban üldögélő vízidroidok pisztolya se számít többet... Nekem legalább az álcázásom jobb: a tót ellenség sose jön rá, hogy ellentengernagyi zászlóshajóval áll szemben, ha a ladikomat meglátja! Már második embere is van a flottának, mégpedig sörhajókapitányi rangban. Nem elírás: Rejtő után szabadon, bár nélküle is rájöttünk volna.
Egy nyári éjszakán a flotta teljes személyi állománya a vezérhajón volt: a harcsákat üldöztük. Ámde előkerült két csónakrakományra való vízirendőr (droid). Vélhetően valami magánprogramot bonyolítottak, bár utólag az volt a duma, hogy ellenőrzést tartottak; máskor ellenőrzéshez még sose kellett két motorosra való belőlük... A második adag belénk kötött: szemlátomást az volt a szívük (ja, bocsánat, az nincs az effélének, bár esze se) vágya, hogy valami szabálytalanságot találjanak. Annyira nyomultak, hogy a csónakon végigfektetett két majdnem ötméteres acélkarót "sem vették észre", melyek a csakugyan hiányzó horgonyt voltak hivatottak pótolni. (Felségvizem errefelé legfeljebb 3-3,5 méter mély, így a fúróhegyű acélcsővel sokkal jobban meg lehet állni, mint horgonyozva.)
Különösen akkor vadultak meg, amikor közöltem velük, hogy ellentengernagy vagyok, és az ehhez mért tiszteletet elvárom. Hamarosan kiderült, hogy világtörténelmi ismereteik súlyosan hiányosak: amikor egyikük a dolgot badarságnak minősítette, elmagyaráztam neki a dolog pontos, az amerikai analógiával megerősített jogi hátterét. Érdekes módon a droid valamelyest vette az adást: onnantól legalábbis kétségei voltak abban, hogy most melyikünk a hülye (addig ezt a pozíciót, nagy önbizalommal kizárólag nekem tartotta fenn). Mindenesetre azért kedvesen feljelentettek.
Következett a szabálysértési "tárgyalás". Ez külön szám volt, egy nehézsúlyú droiddal, aki már valami tisztféle volt. Először csuklóztatni akart az irodájában ("Üljön le!" "Nem ülök." "De ez az én irodám, itt én mondom meg, mit csinál!" "Nekem nem, több okból: egyrészt nem vett őrizetbe, másrészt a rangom magasabb."), majd szép orgonaszínű lett a feje, miután hátat fordítottam neki, és meglátta a polóm hátán a "POLICE Sponsored by mafia" feliratot. Bár fene meleg volt (ez még augusztusban történt), de megérte felvenni a Tomcattól vett cuccost: a fődroid vérnyomása láthatóan kritikus zónába emelkedett.
Jegyzőkönyvbe került, hogy a sörhajókapitány úr a közelmúlt megtorlatlan rendőri erőszakcselekményei miatt nem kívánt megjelenni tanúként, de majd a bíróságon tiszteletét fogja tenni. Nemkülönben lediktáltam a két bravúr-vízirendőr esetét, akik az öngyilkost lusták voltak bevenni a csónakba, és fejjel a víz alatt, kötélen vontatták le lépésben a Szabadság-hídtól a Kopaszi-gátig (pedig akkor ugrott be előtte az Erzsébet-hídról, akár még élhetett is, amikor vontatóra vették, csak valahogy útközben nem nőtt ki a kopoltyúja).
A fődroid fantasztikus szabálysértési határozatot hozott: megállapította, hogy nem volt horgonyunk, és egy híd alatt vesztegeltünk (egyébként persze nem, sokkal följebb). Az nem tűnt fel neki, hogy horgony nélkül ez nem is olyan egyszerű... Mindegy, a határozat megy a bíróságra, mókás lesz a tárgyalás: valami olyasmi ez, mintha az amputált hímvesszejű férfiút vádolnák nemi erőszakkal...
A legszebb az egészben az, hogy az ellentengernagyságom szerepelt a jegyzőkönyvben. Ugyanakkor a szabálysértési törvényben van egy "jogosulatlan címviselés" nevű tényállás. Mindazonáltal emiatt nem büntettek meg. Nem tudok másra következtetni: a magyar droid-vízirendőrség is elismerte a rangomat! Most már semmit sem tehetnek: az eljárás indítása óta eltelt a 30 nap, az érdemi határozatot meghozták - jogosulatlan címviselés fel sem merült, tehát ellentengernagy vagyok, és kész. Legközelebb a vízidroidoknak mindent így is fogok aláírni, hadd kerülgesse őket a guta. Csak azt nem tudom, hogy a köztársasági elnöknek, avagy a hadügyminiszternek jelentsem be, hogy változatlanul készen állok flottámmal a Duna védelmére, hiszen reguláris erő ma vizeinken nincs...
