Kezdetben vala az agyelszívás jelensége. Amikor is a szocialista kutatás-fejlesztés igen sanyarú körülményei között küszködő, ugyanakkor az erős magyar egyetemeken értékes tudást szerző kutatóinkat (elsősorban biológus-orvos tudósokról szól az írás) csábította a gaz Nyugat. Jobb bérekkel, korrekt munkafeltételekkel - nem kellett példának okáért egy szem nyomorult Bürker-kamráért vagy jobb küvettáért Canossát járni és tizennyolc pecsétet megszerezni a dolláralapú beszerzés engedélyeztetésére. A kinti laborban volt kémcső, küvetta, miegyéb, ami csak kell. És ha valami véletlenül mégse, hát szóltak a főnöknek, aki azonnal hozatta. Sőt. Annyit ült a számítógépnél a kutató, amennyit akart (hetvenes-nyolcvanas évek!), nem kellett gépidőt kuncsorognia, hogy a kísérlete eredményeit kiszámíthassa.
Igaz, hogy a kádári időkben az agyelszívás elég fakultatívan adatott meg lehetőségként azhoknak, akik disszidálni valamiért nem akartak. Nem az ment, aki a legtöbbet tudta, hanem aki legjobban feküdt a főnökségnél - meg az egyetem avagy az intézet pártbizottságánál. Ezért aztán tudományos kutató apámnak fénykorában egy év Amerika jutott, míg a nála jóval halványabb elmék úgy jártak külföldre dolgozni, mintha haza járnának.
Ahogy megjelent Görbecső elvtárs, a glasznoszty meg a peresztrojka, ez némiképp változott (az öregem azonmód el is húzott Finnországba majd Amerikába, és ma, hetvenévesen is még működik egy finn egyetemen - valamit csak tudhat, ha vén fejjel is ott tartják) - már lényegében mindenki mehetett. Akinek némi töltet volt a fejében, és beszélt az oroszon kívül más nyelvet, általában el is ment.
Az is nagyon érdekes, ahogyan például az orvosegyetemen a hallgatók a nyelvtanuláshoz viszonyultak. Én megúsztam a diplomához szükséges nyelvvizsgákat, csak pár évvel később vezették be. Nyavalygott is szinte mindenki, utálták az egészet - és tény, hogy voltaképp nem volt okvetlenül szükséges, mert ma már minden olvasható magyarul, a legújabb orvosi újdonságokat kivéve, csakhogy azoknál az átvétel se előzi meg a lefordítást és magyar közlést. Kövezzenek meg, de kimondom: nem szükséges a külföldi szakirodalom követése, mert a magyar szakirodalom alapos ismerete éppenséggel magas fokú tudást jelent (a gond az szokott lenni, hogy a magyart se ismerik...).
Nos, eltelt vagy 8-10 év, és mit kellett látni? Az egyetemisták magolták az angolt (norvégot!!!), mint a kisangyalok - annyira, hogy fontosabb volt a felsőfokú nyelvvizsgájuk, mint a szakmai tárgyak. Pedig akkor még a Molnár Lajos - Horváth Ágnes ámokfutó duó még nem is volt a láthatáron, csupán az EU-belépés közeledtével híre ment az angol, norvég és hasonló állásoknak, ahol a fizetés - hát, fogalmazzunk finoman - köszönő viszonyban sem volt a magyar kezdő (vagy akár gyakorlott) orvos fizetésével. Persze, hogy a hallgatók nem százezerért itthon, hanem sok-sok százezerért külföldön akartak dolgozni inkább! Egy kedves ismerősöm ma Seattle-ben haematológus - nemrég elmondta, hogy három Nobel-díjas kollégája van, és egy hatalmas csontvelő-átültető központban ügyködik. Nem szégyellem, hogy ő hívott meg a presszóban, amikor találkoztunk - bár nyolc évvel ifjabb, ma megvehetne kilóra.
Mit tehet a magyar orvos? Én nem tudnék, nem is akarok külföldön élni - így hát jobb híján pályaelhagyó lettem, legalábbis ideiglenesen mindenképpen. Aki nyelvet se tud (én se tudok jól, bár meg tudnám tanulni, ha kéne), az marad csak itthon, és húzza az igát. Melléjük egyre nagyobb számban érkeznek az erdélyi, délvidéki, kárpátukrajnai magyarok. Ez két okból is baj: egyrészt az ottani magyar értelmiség így egyre fogy, és a többieket megtartó erő ezzel is csökken; másrészt nekünk se a legjobb, mert ma is tetemes a különbség a magyar és az ukrán, szerb vagy román egyetem között - egyelőre még a magyar egyetemek javára, bár a kormány mindent megtesz, hogy ezt a különbséget is eltüntesse... Vagyis a magyar betegek szakmailag bizony gyengébb ellátást kapnak. Persze igyekeznek a honosítottak javítani a tudásukat, de munka mellett, a taposómalomban van, akinek sikerül, és van, akinek nem.
Ide linkelem Tetra blogjának egyik legújabb posztját - érdemes elolvasni http://tetrahid.blog.hu/2007/09/18/imigrant . Neki a barátnője a medika, de ő maga is úgy véli: tudását csaki külföldön tudja valós árán megfizettetni. Csoda, ha nem vállalja az itthoni gürcölést, kínlódást, gyatra fizetést, a zsebében turkáló kormány újabb és újabb szemétségeit? Nem értek egyet a döntésével, hiszen nekem ez a hazám, és azért sem megyek el, mert Kúrcsány mindenkit erre biztatott - engem egy ilyen csótány a hazámból nem küldhet el - de megértem, és bírálni sem akarom. Nem lehet elvárni, hogy egy most kezdő fiatal a teljes kilátástalanságban töltse el az életét, amikor felelősen még családalapításra sem gondolhat. Szegény Tetra részletezi a vívódását, míg arra jutott, hogy bizony, innen el kell menni...
Ki a hibás? EZ A ROHADT KORMÁNY, KÉREM. Senki más. Ami most megy, az nem agyelszívás immár, hanem agykipumpálás: mintha a magyar (magyar? ezek?) vezetés arra játszana szándékosan, hogy aki teheti, húzzon el innen. Nincs szükség a kiművelt emberfőre - jöjjenek a kínaiak, a szirszar műanyag bigyulikat, gagyi számítógépeket össze tudják rakni futószalagon, heti hét napot is eldolgoznak, és napi két marék rizzsel beérik. Egyszerűen észbontó, hogy a kezdő diplomások nem kapnak állást; ha kapnak, olyan pocsék a fizetésük, hogy abból főleg éhendögleni lehet; hogy az orvosok ma már abban se lehetnek biztosak, hogy a szakvizsgáig eljutnak, hiszen az intézményeket tollvonással rombolják szét és teszik a dolgozókat az utcára, miközben a várólisták a Marsig érnek és a betegek halomra pusztulnak.
Lője már le Gyurcsányt valaki! Vagy legalább nekem adjanak egy távcsöves puskát!...
