Következzen a túlburjánzó politikai posztok parlagfüve között egy szál tiszta búza: most néhány érdekes észjátékról, és ezzel párhuzamosan a játékhoz való hozzáállásról lesz szó.
Szeretem az észjátékokat: a sakkot, és a gondolkodtató kártyajátékokat (ulti, bridzs, tarokk). Nem akarok álszerény lenni: sakkban a totálisan amatőrök között igen erős játékosnak számítok, ultiban és a tarokk minden ágában mesternek, és bridzsben is immár a jobbak közé küzdöttem fel magam. A legjobb, hogy ezeket interneten is lehet játszani, el se kell menni itthonról.
Ami - sajnos - feltűnő, az a hozzáállás. Már volt szó a Honfoglalóról, ahol enyhén szólva nem igazán rokonszenves alakok is tenyésznek. A helyzet az, hogy a többi játékban is - bár nagyon szégyellem, nem magam, hanem a mások nevében - igen rossz a tapasztalatom a magyarokkal. Próbálja ki valaki a sakkot a jatek.hu honlapon (hehe, lehet velem is, a nickemet ugyebár tudjátok...): amikor vadidegennel játszunk, és nyerésre állunk, az illető az esetek kb. 30%-ában fogja magát, és búcsú nélkül kilép, mielőtt kikapna. Ultiban se szeri, se száma a nagy tanítóknak, akik a játék közepes szintjének rutinmegoldásait sem ismerik, mégis olyan lelkesen osztják az észt, hogy az ember csodálkozik: tetemes vesztésre állva, sorozatosan hibázva hogy a fenébe maradt még mindig ekkora önbizalmuk?
A húszashívásos (hagyományos) tarokkváltozatok megint csak bővelkednek nagy tanárokban. Abban a társaságban, ahová elég rendszeresen járok játszani, szintén van egy emberke, aki mindig megmagyarázza (miután fizetett), hogy miért is voltam hülye, és mekkora szerencsém volt... A royal tarokk, a talán kétszáz ember által ismert versenyváltozat ezalól kivétel: abban senki se akar engem tanítgatni, de az egy egymást személyesen ismerő, zárt közösség, ahol a játékosok játékerejéről a bajnokságok, kupák reális értékelést adnak, és mivel a társaság tudja, hogy én milyen szinten művelem ezt a sportot, nemigen gondolják úgy, hogy ne lenne ironikus engem kioktatni.
Ahol mód van nemzetközi összehasonlításra, az a bridzs, mert én gyakorlatilag kizárólag a BBO-n (Bridge Base Online) játszom. Annyit elpöntyögök angolul, hogy játék közben megértessem magam bárkivel - és mostanra eljutottam addig, hogy szívesebben játszom külföldiekkel, mint magyarokkal. Egyrészt kevesebb köztük az önjelölt oktató, másrészt a játék tisztaságához kevesebb kétség fér. Van ott magyar klub is; de rendezvényeitől most már rendre tartózkodom, mert nagyon kellemetlen tapasztalataim voltak (előfordult, hogy nyílt versenyre pár nélkül jelentkezve elfogadtam egy magyar ember hívását, aki aztán rögtön fel akart hívni mobilon, vagy chatprogramra kapcsolást kért, hogy megbeszéljük a lapunkat - magyarán, csaljunk). A magyar klub egyébként is érthetetlen: a komolyabb versenyekre a nevezők polgári nevét is követeli, márpedig azt miért adnám meg, ha neten nyomjuk? A korábbi versenyek gyanús és elég nagy vihart kiváltó eseményei (mondhatni, erélyes csalásgyanúk) is teljesen felemás, elkent megoldásokkal végződtek...
Érdekes, hogy játszom a német BBO-csapatbajnokságban egy nemzetközi csapat tagjaként (meginvitáltak: igazi nemzetközi társaság, a kapitány német, az ő partnere kanadai, én ugye magyar, a partnerem lengyel, és még a csapathoz tartozik egy horvát pár, továbbá egy szerb srác egy izraeli párral). Ott a keresztnevem persze meccs elején mindig megmondom, mert a BBO-n is persze nickek vannak - a teljes nevem is megmondanám, ha kérdeznék, de eddig senkit se érdekelt...
Tagja vagyok a kezdők-középhaladók klubjának (ez nemzetközi), ahol immár mentorként is működöm, vagyis segítek-pártfogolok-tanítgatok nálam kezdőbbeket (a felső középhaladó szintet biztosan elérem, ezt látták és felkértek). Például nyitok a tanítványomnak egy "mentoring table"-t, ahol az asztal leírásában ez látszik is. Vagyis: megbeszéljük a liciteket, lejátszást, így az egész tovább tart, mintha csak simán játszanánk. Az ilyen-olyan külföldiek jönnek, leülnek, ha lassúnak tartják, vagy zavarja őket a magyarázat, elnézést kérnek és elmennek, teljes természetességgel. Mivel ez nyílt asztal szokott lenni (bárki leülhet), egyszer jött egy magyar. Leült, és - mondhatni kapásból átvette a tanítást, amit nálam elismerten jobbak se tettek addig, mert ha egyszer én vagyok a mentor, az én dolgom a tanítványt okítani, és ugyebár "két dudás...". Nos, ez a magyar kollégát nem zavarta, kezdte osztani az észt (ráadásul még nem is jól).
Nekem erőteljes magyar érzelmeim vannak, ezt sose tagadtam. Amikor játszom, zavarban vagyok - és néha szégyellem a névcímkémen díszelgő piros-fehér-zöld zászlócskát. Eleve nem tudom megérteni, hogy mi az ördögért jó csalni egy észjátékban, aminek amúgy SEMMI TÉTJE NINCS!? Aki sakkprogrammal diadalmaskodik a másik felett, vagy mobiltelefont használ netes bridzshez, az mit élvez? Azt, hogy nyer? Így? Nekem is öröm győzni - mint mindenkinek - de szintén szellemi kielégülést nyújt, ha szép játékkal, magamat a lehető legtovább tartva kikapok egy nálam jobbtól. Egyrészt ez nem szégyen, másrészt a játék öröme így is teljes, harmadrészt a saját eszemen kívül egyéb segédeszköz használata szerintem engem alacsonyítana le, és ha nyernék is csalással, hangyányit se tudnák örülni neki. Nem mondom, hogy a külföldiek nem csalnak (előfordul néha), de sajnos, a magyaroknál határozottan nagyobb az arány mind csalók, mind fölöslegesen okoskodók vonatkozásában - tisztelet adassék a sportszerű többieknek.
Nem fogom a címkék között a "hülyemagyar" szót használni. De az a véleményem: egy nemzet kulturáltságát az is jellemzi, hogy miképpen képes játszani. Az észjátékok terén még bőven van behozni valónk... Ha majd kulturáltan, kioktatás és csalás nélkül tudunk egymással játszani, akkor sokkal nagyobb lesz az esély a korrekt, tisztességes párbeszédre bármi másról - illetve a csalók, gazemberek gyors kiközösítésére nem csupán a játékokból, de máshonnan is. Hony soit qui mal y pense (persze hogy nem a kormányra gondoltam!!!).