Zsúfoltak a temetői buszok. Voltaképpen elfeledvén, hogy a halottak napja nem is ma, hanem holnap van, tolong a nép a temetőben. Gereblyézik a sírt, díszítgetik, lobognak a mécsesek.
Most mindenki nagyon buzgó. Még a templomba is betérnek olyanok, akik legfeljebb így, ünnepeken fordulnak ott elő. Nem is azért, mert szükséges, hanem - mert sokan látják...
"Meglátogatni az elhunytat" - hát... Nem tudom. Lehetséges lenne?
Ha valaki vallásos/vallás nélkül hisz a lélekben, akkor az elhunyt nem ott van. Az bizarr elképzelés, hogy a lélek a temetőben kereng - ha szellemi és halhatatlan, semmi sem kötheti a koporsóhoz. A lélek egyszerre ott van mindenhol; vagy épp fenn a mennyországban, avagy - a magamfajták - a pokolban kártyáznak egy üstben rotyogva.
Ha valaki materialista, és a lélek testtől elválásában nem hisz: még kevésbé kellene a temetőt járnia. Ott nem az eltávozott személy van - hiszen ő addig volt személy, amíg élt, beszélt, gondolkodott, szeretett, gyűlölt. A temetőben csak enyészet van, lassan bomló szerves anyag, csontok, meg síremlékek.
A temető végtelenül furcsa intézmény. Talán a halottakért van? Dehogy. Nem a halottnak építtetnek némelyek akár több milliós hatalmas márvány emlékműveket, aranyozott kereszttel, bronzvázákkal, kristályüveg koporsóval. A hulla ezt már egy garasnyira se értékeli... A flanc az élőknek szól - sokszor csak a halottal szemben életében elmulasztott szeretetet, gondoskodást próbálja leplezni. "Mennyire törődhetett vele, ha még holtan is ilyen fontos a számára!"
Nem megyek én sehová. A halottaim velem vannak. Gyújtok értük este gyertyát, és a láng rebbenésében talán meglátom a szemük hajdani csillogását.
