Vajon hová lettek?

Húsz éve még egy év alatt simán megfogtam az egy mázsát - nem is akármiből, mert fogassüllő és ponty adta a zsákmány javát. Akkoriban egy esti süllőzés csak nagyon ritkán volt üres - sokkal gyakrabban fordult elő, hogy simán kifogtam a három darabos kvótát a Ráckevei-Dunán. Aztán lassan csökkenni kezdett a megfogható halak száma - már öröm volt, ha egy-egy süllő előkerült, de azért a jobb napokon még mindig összejött a három darab.

Az utolsó elfogadható év 2005 volt: akkor ugyan csak egy-két kapás volt egy este, de rendre darabos fogasok jöttek, általában kilón felül. De tavaly és tavalyelőtt már esemény volt, ha véletlenül sikerült egyet-egyet elcsípni...

Mi történt? Kereshetném magamban a hibát (keresem is), de nem találom: nagyon finom felszereléssel-módszerrel kergetem kedvenc (és milyen finom...) süllőimet, és mást se látok fogni, vagyis mindenki betlizik. Még én fogok talán a legtöbbször a környéken. Fogast telepíteni nemigen telepítenek, de a süllő védi az ikráját, így aztán elég hatékonyan le tud ívni segítség nélkül is. Olyan nagyon sok horgász sincsen; emiatt nem fogyhatott el. Hát akkor miért?

Az a gyanúm, hogy mindez a természetvédelem "sikere". Húsz éve még nyoma sem volt a kárókatonának (Phalacrocorax carbo); majdnem kihalt egész Európából. Aztán szigorú védelem alá helyezték: eredményesen. Túlságosan is eredményesen. Manapság már mindenfelé fészkel (Tassnál is van egy fészektelepe), télen pedig jókora csapatokba verődve húzódik délebbre, ahol már jégmentesek a folyók. Márpedig a Duna jégmentes... A kárókatona pedig tűzbélű dög: ráadásul a vízimadarak között egyedülállóan a tollazata nem vízhatlan, átázik. Így azért, hogy megtermelje a testmelegét, iszonyú kalóriamennyiségre van szüksége. Hát bezabál annyi halat, amennyit csak tud - márpedig renegeteget tud! Több méterre lebukik, éles-horgas csőre hatékony fegyver; még az a hal is, amelyik súlyos sebbel szabadul a csőréből, elpusztul később, mert a mély vágásban megtelepszik a halpenész, és a téli hidegben takaréklángon élő hal immunitása nem bírja legyőzni. A kárókatona egy nap alatt egy kiló halat meg bír emészteni: képzelhető, mennyi kerülhet annak a több ezer példánynak az étlapjára, melyek megszállják októbertől márciusig a Dunát...

Bár védettek, de nagyon vigyáznak is magukra; csónak elől már száz méterről is elrepülnek. Elvileg ma már adnak rájuk kilövési engedélyt, ha a vízkezelő kéri; de ki kérné? A kárókatona húsa szívós, halszagú-büdös, nem jó megenni, a patron drága, amellett ki kóricálna a hideg téli folyón, hogy ehetetlen kormoránokra lövöldözzön? Hogy ezt meg kéne fizetni? Persze, de erre nincs pénz. Akkor se, ha egy-egy kárókatona ledurrantása (meg nem utolsósorban az elzavarásuk) halak mázsáit mentené meg, hiszen egy téli szezonban egy madár akár 2-3 mázsát is összeszed...

Ráadásul az aránylag nagytestű madár nem aprózza el: inkább a 20-30 dekás vagy még nagyobb példányokra vadászik, nem a kistestű ivadékokat szedi össze. Ahhoz, hogy egy süllő harminc centisre nőjön, 2-3, néha 4 év is kell - ezt a négy évet (és a süllőcske által ezenközben elfogyasztott halmennyiséget) egy csőrvágással lenullázza a kormorán. Voltaképpen tehát akár több kilónyi halhúst fal fel, amikor egy apró süllőt elfogyaszt; mert a ragadozók táplálék/növekedés indexe kedvezőtlen, tíz kilónál több kishalat kell megenni egy kiló süllőhús előállításához.

A hidegvérű halak télen lassúak, erőtlenek. Úszásuk tétova, inkább a mély, csendes részeken bandáznak ("vermelnek" - de ez a korábbi elképzelésekkel szemben nem jelenti azt, hogy az iszapba ásnák magukat), és a lehető legkevesebbet mozognak. Emésztésük is lassú, táplálékot alig vesznek magukhoz. A kárókatona viszont ugyanolyan gyors és ügyes, mint nyáron... Ahogy a vermelőhelyen garázdálkodik, még a meg nem fogott halakban is jókora kárt tesz, hiszen azok gyorsabb úszással menekülnek, terven felül fogyasztva a téli tartalék zsírjukat. Amelyik megmarad, az is leromolva vághat neki a tavasznak, az ívásnak - természetes, hogy kevesebb sikerrel, mintha a vermelési időszak zavartalan lett volna.

De a Ráckevei-Dunán a nyár sem zavartalan. Tájvédelmi körzet, hát a teknősök és vízisiklók (melyek amúgy is védettek) háborítatlanul élhetnek. A mocsári teknőssel (Emys orbicularis) nincs sok baj, az egészen apró keszegivadékot fog magának - abból meg van elég, szerencsére. Na de a vízisikló (Natrix natrix), és méginkább rokona, a Balatonról erre terjedt és már nagyon gyakori kockás sikló (Natrix tessellata)! Egy szép napon ültem a nád mellett, süllőztem, amikor halk percegés a csónak mellett: egy majdnem karvastagságú kockás sikló feszítette be két nádszál közé a mintegy 25 centis növendéksüllőt, amit kísérteties lassúsággal el is nyelt aztán szépen. Azóta figyelem őket; szinte minden nap zsákmányolnak kis süllőket... Minden egyes nádasban legalább 10-15 sikló lakik, így ez a fogyasztás is tetemes.

Régen süllőzéskor gyakran lehetett éppen 30 centiset, vagy akár méreten alulit is fogni. Manapság ritkák a kiló alattiak - vagyis, csak azt lehet megfogni, ami az első 4-5 évet túlélve kinő a kígyók és a kárókatona szájából... Az pedig nem sok.

A Nagy-Dunán még a villanyozó orvhalászok (meg olykor az engedélyes halászok) is tetemes kárt tesznek. A halász tudja, hol a hal; tervszerűen végigvereti a kövezéseket, mélyedéseket. Nemegyszer komoly, többmilliós motorcsónakkal, többen járnak a gazemberek; ezekkel persze a halőr se kezd, mert miért éppen fegyverük ne volna? Voltaképpen érthetetlen, hogy aki egyébként is kőgazdag, az minek lop el néhány mázsa halat - mert azért az egészet eladva sem egyhamar lehet kitermelni a valóságos kis jachtok árát... A legnagyobb baj, hogy rizikójuk sincs; a kutya nem törődik velük. Szombaton hajnali fél háromkor a Margit-hídról, a sziget déli csúcsánál láttam egy csónakot lassan manőverezni (persze bármilyen kivilágítás nélkül), két alakkal - kutya legyek, ha nem orvhalásztak, méghozzá alighanem villannyal...

Amikor elkapnak egy ilyen társaságot mégiscsak, akkor - lévén ez Magyarország, és itt fontosak az emberi, helyesebben a gazemberi jogok - a hajót még véletlenül se kobozzák el, mert "ára nincs arányban a lopott hal árával". Nincs, persze, ha a tettenérés zsákmányát vesszük - de miért nem mindegy ez? Ha lopni jár vele: elvenni a hajóját!

Magyarországon valami nagyon félresikerült. Még vannak szép vizeink; erre, ahelyett, hogy természetközelivé alakítanánk vissza, minden betonmániás vízmérnök azon görcsöl, hogy hová lehetne még erőművet tenni - a Dunaszaurusz is feléledhet bármikor... Ahelyett, hogy védenénk a halakat, és megpróbálnánk egyensúlyt tartani a hal- és kormoránpopuláció között, most a ló túloldalára esve ölbetett kézzel nézzük, hogy az immár túlszaporodott madár hogyan zabálja üresre a folyókat. Ahelyett, hogy acélos szigorral büntetnénk a nagybani haltolvajokat, arra vagyunk büszkék, hogy a halőr elkapja a nyugdíjast, aki kettő helyett három bottal horgászott (de hárommal se fogott semmit...). Ahelyett, hogy a nagy, természetes és aránylag tiszta vizeinken szép halállományt nevelve óriási bevételt hozó horgászturizmust fejlesztenénk ki, lerohasztjuk mindet... Kikötő nincs; ami van, éktelenül drága. Vízenjáróknak vendéglő, netán parti olcsó szállás? Az álmok birodalmában... Bezzeg a maszek tavak: ott tudja a tulajdonos, hogyan kell, és megél belőle - holott a horgászok jó része nem csupán fogni akar, hanem igazi, nagy vízre vágyik - én magam is. Hogy az állam rossz gazda? Nem rossz, hanem szimplán hülye. Nem tudja, mit kéne tenni, és nem keresi meg azokat az embereket (meg nem ad a kezükbe eszközt és jogot), akik a szükségest meg tudnák tenni...