Megyek az utcán. Ebben eddig semmi rendkívüli nincsen - napi gyakorlat eme nem igazán izgalmas tevékenység. Járdán az ember még nem is leseget különösebben a lába elé: a perifériás látás éppen elegendő a nagyobb akadályok észrevételére.

Egyszercsak: reccs! Mi ez? Csiga nem lehet (csigaszezonban jobban figyelek, ha nedves az idő), de valami mégis összetört a talpam alatt. Megállok, megnézem: dió. Ki gondolta volna - nem hogy diófa, de semmilyen fa nincs itt, csak egy kósza villanypózna. Azon dió elvileg nem nő...

Gyerünk tovább.A következő pózna alatt már körülnézek: hopp, dióhéj. Nem is kevés, legalább két-három dióra való. A harmadik villanyoszlopon pedig már ott a tettes is: egy szép nagy pápista varjú. Szorgalmasan törögeti a lábával tartott diót: erős csőrével kopogtatja, feszegeti, mígnem a dió megadja magát és kettéhasad. Fele leesik ugyan, de a másik félből már falatozik a varjú.

Szép madár a pápista varjú. Csillogó fekete, csak a torkán van kis kopasz folt. Késő ősztől a tavasz közepéig behúzódik a városba: itt még emberkerülő életmódján is változtat (muszáj neki...), mert a téli ennivaló erre sokkal bővebb. Először a fákon maradt dió kerül sorra, aztán mindenféle egyéb kerti termény, majd ha más nincs, a szemetesek alá kiszóródott szemét, és az út szélén heverő elgázolt macska is az étlapjukra jut. Rekedt károgásuk a tél állandó hangja.

Itt nálunk, a város falusias részén a kálomista varjú már költ, és egész évben jelen van. Dolmánya szürke, csőre vastagabb, károgása csengőbb, dallamosabb, és nagy csapatba sosem gyűlik. Párban jár, télen nyolc-tíz madár is összeverődhet, de a pápisták egek elsötétítő többezres tömegét meg se közelíti az ő kis csoportocskájuk. Ugyanakkor a kálomista varjú nagy zsivány: rigótól a szarkáig minden fészkelő madár rettegheti, mert nagy tojás- és fiókarabló.

Van valaki, aki nem hallott a pápista és a kálomista varjúról? Lehetséges, de elég nagy szégyen... Fekete István nevezte őket így (meg az akkori vadászzsargon), könyveiben is rendszeresen így hivatkozik rájuk. Rá a kálomista varjú (avagy dolmányos, ha a hivatalos nevét nézzük; a tudomány Corvus corone cornix néven tartja számon), aki alapvetően nem tart böjtöt, szereti a húst, félig-meddig ragadozó. Tóró pedig a pápista varjú (vetési varjú, Corvus frugilegus), amelyik böjtöl, vagyis főleg a növényi táplálékot keresi, bár nem veti meg a csigát, gilisztát, vagy akár a dögöt sem.

Érdekes, hogy akkoriban senki se találta sértőnek vagy politikailag nem korrektnek ezeket az elnevezéseket. Nagyon is találóak: a két varjúfaj táplálkozása markánsan eltér. Fekete István nem tért ki a helyzetet bonyolító kormos varjúra (Corvus corone corone), amely  dolmányos varjú alfaja: koromfekete, torokfoltja nincs, csőre vastag, és életmódja a dolmányossal egyezik - nálunk csak a nyugati határszélen fordul elő, nem kizárt, hogy Fekete István korában még nem érte el Magyarországot.

A varjúfélék talán a legokosabb madarak. A szarka mostanában jött rá, hogy a város biztonságos, és tömegesen beköltözött. Konrad Lorenz kedves madarai, a csókák még a Blaha Lujza téren is megfigyelhetőek, ott is él egy kisebb csapat; de az Örs vezér terén közönségesek. A peremkerületekben az okos, óvatos szajkó is él: a sűrűbb növényzetet kedveli, szívesen fészkel apró erdőcskékben.

Minden varjúféle "colstokot hord a zsebében": kitűnően tudják a sörétes puska lőtávolságát, és vidéken ennél közelebbre a gyalogost nem engedik. A városban más a helyzet: de látható, hogy mennyivel közelebbre várják be a gyerekkocsit toló kismamát a magányos felnőttnél.

Kérdés, hogy az énekesmadarak fészkelését mennyiben fogja visszavetni a szarka és a dolmányos varjú városi térhódítása? Meglátjuk néhány éven belül...