Már régen kifejtettem, hogy álláspontom szerint a magyar külpolitika - meglehet, kádári reflexként, de mégis erőtlen és tutyimutyi - különösen a szomszédokkal, Trianon utódállamaival szemben. Az "alapszerződésekkel" kezdődött a rendszerváltás utáni szerencsétlenkedés, ugyanis a területi követelésekről való végleges lemondást anélkül elvállalták az aláíró kormányok, hogy kemény és kellő biztosítékokkal védett garanciát kaptak volna a magyar kisebbségek jogainak visszavonhatatlan kiterjesztésére.
Az eredmény ismert. A kisantant ma is él és virul: a Felvidéken a Benes-dekrétumokat újra becikkelyezték, legutóbb pedig a magyar nyelvhasználatot is vaskosan korlátozták. A szerbek vidáma verik a magyarokat, és ha azok megvédik magukat, akkor hosszú évekre börtönbe kerülnek (a szerbek persze nem...). Már a tótok is kedvet kaptak a magyarveréshez, amint azt a dunaszerdahelyi stadionban történtek avagy Malina Hedvig esete bizonyítja. A románoknál is folyamatosan gyalázzák a magyarokat, bár ott még van összefüggő, majdnem homogén tömbmagyarság a Székelyföldön, így a románok ott kénytelenek respektálni a helyiek jogait - már amennyire.
A látványos külügyi bénázás a mértékadó hatalmak reakcióit egyértelműen meghatározza (a linkelt szöveg ugyan képzelt riport, de aligha különbözik lényegesen a valódiaktól - elvégresenki nem húz értünk kardot, ha mi magunk a hüvelyben rozsdásítjuk azt). A szlovákok kitűnő érzékkel és igen agresszíven lecsapnak minden szerencsétlenkedésünkre - ugyanis a tényleges külpolitikai eszköztárnak (amit egy normális ország használ) nem része a nyivákolás, a széttárt karú panaszkodás, illetve a jogtalan sérelmek puszta emlegetése. Hozzáadódik a direkt szomszédkapcsolatokban gyakorolt teljes erélytelenséghez az is, hogy a nagyobbakkal szemben ájult tisztelettel viseltetünk, és azonnal megadjuk, akármit is kérjenek - tekintet nélkül arra, hogy ez saját érdekünkbe ütközhet. Így történt Koszovó elismerésekor is, amikor az USÁ-tól érdemi garanciát kellett volna kérni - és nyilvánosan! - arra, hogy a magyarellenes indulatok felkorbácsolását Szerbiában nem fogják eltűrni. Természetesen ezt elmulasztottuk, és a magyarverések újult erővel elkezdődtek a Délvidéken. Köszönjük, Göncz Kinga!
A legutóbbi tót pofon minden eddiginél megalázóbb volt. Elnökünket egyszerűen kitiltották az országból... Függetlenül attól, hogy diplomáciai útlevele van, mellyel bármikor engedély nélkül mehet bárhová (de nem is kell oda már útlevél amúgy sem...), függetlenül attól, hogy egy szomszéd ország államfőjét így megalázni máshol háborús oknak minősül - Szlovákia nem félt, hanem rúgott.
Fico megint csak nem tévedett. A szlovák politika Magyarország ellen most meglepően szépen hajaz Hitler erőszakosságára és blöffjeire Chamberlain ellen! Csakhogy Chamberlain egy idő után besokallt, és - ha kedvezőtlenebbé vált helyzetből is - de vállalta a háborút. Nos, nekünk alighanem nem kellene háborúig menni (hála töketlen kormányainknak, nincs is mivel háborúznunk, hiszen az én saját flottám például jelenleg az egyetlen magyar hadihajós egység, de azért a ladikkal meg a kenuval nincsenek illúzióim...). A magyar miniszterelnök (ha ugyan a Gyurcsány-zsebből kihúzott miniszterelnökpótlék Bajnait ennek nevezhetjük) természetesen elment a maga Münchenjébe, és aláírt egy olyan papírt, amit piruló arc nélkül nem lehet idézni. Ez a szövegrész igazi gyöngyszem:
"Magyarország és Szlovákia miniszterelnökei – fenntartva saját véleményüket a kérdés jogi aspektusára vonatkozóan – sajnálkozásukat fejezik ki Sólyom László a Magyar Köztársaság elnöke 2009. augusztus 21-i, Révkomáromba (Komarno) tervezett látogatásának körülményei miatt. Hasonló helyzetek kialakulásának megelőzése végett a Felek felkérik szakértőiket, hogy közösen dolgozzanak ki egy javaslatcsomagot a jövőre vonatkozóan. A Felek megerősítik elkötelezettségüket a személyek szabad mozgására vonatkozó EU alapelv mellett, és hangsúlyozzák az Európai Unió állampolgárai közötti szabad és akadálymentes kapcsolattartás fontosságát."
Értsd: bár Szlovákia "tiltotta ki" a magyar elnököt, a magyar miniszterelnök is "sajnálkozik" a tettért. Chamberlain legalább nem kért bocsánatot az Anschluss miatt... Persze lehet, hogy Bajnai egyszerűen csak elszólta magát: hiszen eléggé utálják a szocialisták Sólyom Lászlót, mert szerintük ellenük nyilvánít véleményt. Meglehet, de az elnök végtére is nem tett mást, csak azt, amit a választók is kinyilvánítottak az EU-szavaáson... Miért kéne úgy tennie, mintha a kormánynak esélye lenne meghosszabbítania a hatalmát?
Persze Sólyom László is meglehetősen töketlenül kezelte a problémát: szép ürüggyel végül is nem ment át Révkomáromba, holott a tótok kinyilvánították: nem alkalmaznak ellene erőszakot. Kezdem igazolva látni azt a kritikát, amelyet valamikor Sólyomról írtam... Ne felejtsük el, hogy Sólyom magasan képzett jogász, az Alkotmánybíróság elnöke volt - így enyhén szólva nevetséges, hogy ne tudna annyit a nemzetközi jogról ahhoz, hogy megállapítsa: őt egyszerűen nem lehet kitiltani a szomszédból. Valószínűleg egyszerűen csak félt: ha nem is a szlovák állami szervektől, de esetleg attól, hogy a tót állam jóváhagyó kacsintása mellett előkerítik a magyarverő sovinisztákat, és nekieresztik becses személyének.
No, és mi lett az affér következménye? Bő másfél hónap morfondírozás után - ami már önmagában is erősen kétségessé teszi a magyar sérelemnek a magyar kormány által vélt súlyát, hiszen ha tényleg fel lennénk háborodva, már ott ordítoznánk Brüsszelben - "kötelezettségszegési eljárást" akarunk indítani a tótok ellen (lásd a poszt címét...). Csak emlékeztetőül: Ferenc Józsefnek a szarajevói merénylet után (pedig tévé meg net sem volt) egy hónap elég volt a felszólításon kezdve az ultimátumon át a világháborúig... Ők persze mindent cáfolnak, miközben a markukba röhögnek. Az eljárásban persze majd előkerül, hogy Bajnai a fentebbi közös nyilatkozatbeli idézet szerint egyforma felelősséget vállalt az incidensért Ficóval, és hogy Sólyom maga is úgy nyilatkozott, hogy azért nem ment át, mert nem akart "jogsértésbe keveredni". A dolog vége megjósolható: valami nagyon-nagyon finom ejnyebejnye jut majd a szlovákok felé, de megemlítik a magyar nacionalizmus által felkorbácsolt érzelmeket, a revíziós törekvéseket, és (a magyar kormány bólogatásával) a szélsőjobboldalt. A várható dódónai szöveget a tótok egyértelmű győzelemként mutatják majd be, és szigorítanak egyet a nyelvtörvényen, mert ők az efféle alkalmakat sose hagyják kihasználatlanul...
Hogy mi az, amit a tényleg példátlan sértés nyomán a magyar diplomácia meg sem próbált megtenni? Nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat. Nem követelt ki egyértelmű bocsánatkérést. Nem alkalmazta a diplomáciai viszonosság elvét, és nem tiltotta ki a szlovák elnököt. Nem hívta haza meghatározatlan időre a magyar nagykövetet és nem utasította ki a szlovákot. A formális diplomácia ugyanis az efféle módszereket alkalmazza - és a viszonosság elvén különösen erős hangsúly van. Aki egy országba a cipőjét törölgeti, az normális esetben visszakapja, már csak azért is, mert ezzel lehet a hasonló eseteket a leghatékonyabban megelőzni.
Vagy talán örvendjünk annak, hogy a magyar külügyminisztériumban abszolút győzelmet alkotott a keresztény szemlélet? Merthogy ha az egyik pofájukra kapnak egyet, odatartják a másikat?! Ne örvendjünk. A külpolitika ugyanis nem lehet altruista - ha ugyanis lemondunk az érdekeinkről, azzal országunk sorsát rontjuk. Illetve, rontják ezek a gyáva, hitvány gazemberek, akik Kánya Kálmán hajdani székét bitorolják.
Aki nem tudná: Kánya Kálmán volt a Darányi-kormány külügyminisztere - egy öreg karrierdiplomata, aki Németországban a kissé nehéz felfogású Ribbentropnak azt merte mondani egy tárgyaláson: "Akkor most elmondom egész lassan, hogy Ribbentrop úr is megértse!"... Németország akkor nagyhatalom volt, mi meg kicsi és Trianonban megalázott ország. De ÖNTUDAT még volt bennünk!