A Nyugat Közel-Keleten viselt háborúi eléggé tanulságosak. Valaha Irán és Reza Pahlavi sah volt az egyik legmegbízhatóbb partner; majd amikor - elég hirtelen - Khomeini és szakállas vad síita csapata átvette a hatalmat, akkor a jajvörös, és vaskosan szunnita nacionalista kurdgyilkoló Szaddám Huszein lett a jó barát. Amikor Irak megtámadta Iránt, eleinte nyerésre állt, de a fanatizált ajatollahisták egy idő után szorongatni kezdték Szaddám katonáit. Nos, ekkor a Nyugat hatékony segítsége mentette meg a rezsimet - csak azért, hogy nem is olyan sokkal később a teljesen elvarázsolódott és blöffölő Szaddám lerohanja Kuvaitot.
Nos, akkor a Nyugat - többek között azért, mert a Biztonsági Tanácsban nem kapott vétót - odaütött. Pikáns, hogy az iraki harci gépek az egykori ellenség Irán területén találak menedéket - szépen demonstrálva, hogy a keleti muszlim népek között a közelmúlt véres háborújánál is sokkal többet számít a vér szava. Ahogyan az USA korábban Irak támogatásánál a bismarcki Realpolitik elveit (az ellenségem ellensége a barátom) érvényesítette, Irán és Irak a lokális szolidaritást demonstrálta, Irán egyáltalán nem ragadta meg az alkalmat a bosszúra - holott rendkívül kínos helyzetbe hozhatta volna Amerikát, ha jelentkezik a Szaddám-ellenes koalícióba, mert elfogadása legalább annyira kínos lett volna, mint elutasítása. Csakhogy Irán meg se próbált Realpolitikkal előjönni, hanem simán azt mondta - vallási államként - hogy a legrosszabb muzulmánt megtámadó legjobb keresztény se lehet szövetséges.
A Szaddám elleni operettháború csodálatos tűzijátéka látványos volt, csak épp teljesen eredménytelen. Kuvaitot sikerült visszavenni, Szaddám meg maradt. Még csak meg se gyengült a hatalma különösebben. Jött is Afganisztán, szeptember 11. meg az újabb Irak elleni, immár végigvitt háború. Megint csak elvi kérdésekért (mert Irak legfeljebb örvendezett szeptember 11-ének, de nem ő csinálta, továbbá sem atombombája, sem biológiai fegyvere valójában nem volt), és Afganisztán, mint állam sem volt célszerűen megbüntetendő, csak a benne regnáló tálibok.
A háborúkat könnyű volt megnyerni - az elfoglalt területeket pedig lehetetlen volt pacifikálni. Hiába, az USA Vietnam óta nem tanulta meg, hogy a katonai győzelem önmagában értéktelen. Ha a "bennszülött" lakosságnak nem kell a nyugati típusú polgári demokrácia - márpedig miért kellene, hiszen sose gyakorolták, nem is ismerik, nem is szokhatnának hozzá egy félig törzsi, félig népcsoportokra épülő, de mindenképpen tekintélyelvű társadalomban - akkor annak exportja totális csőd. Azért, mert egyesek elhiszik Fukuyamának, hogy a polgári liberális demokrácia a legvége a fejlődésnek, még egyáltalán nem biztos, hogy ez a szuperlatívuszos társadalmi rendszer nem megy át öngyilkos dekadenciába - és esetleg nem minden arab hülye, talán néhány arab gondolkodó ezt látja is.
Egyszóval se Irakból, se Afganisztánból nem sikerült tisztességgel kivonulni, és eléggé nyilvánvaló, hogy a "kompromisszumos" majdani kivonulás után az ottfelejtett Amerika-barát hatalom pontosan addig fog kitartani, amíg elég pénzt kap kellő számú zsoldos megfizetésére. Vagy még addig sem.
Most pedig itt van Líbia, az újabb háború. Itt már a napnál is világosabb, hogy a Nyugat reménytelenül összekeveri a Realpolitik és a szubjektív ideológia elveit. Amikor ugyanis Kadhafi emberei Lockerbie fölött klasszikus terrorakcióval lelőtték a Pan Am gépét, akkor senki nem indított ellene háborút (volt némi bombázgatás, de operettjellegű). Aztán szépen bebizonyították a líbiai merénylőket, el is ítélték őket, Líbia kártérítést fizetett. Vagyis amikor saját állampolgárait öldösték, Amerika maradt a peres útnál. Most meg, hogy a Kadhafi-ellenes felkelőket kezdték ölni (ami, akárhogy is nézzük, líbiai belügy), előrántották a Tomahawkokat és a jó öreg flottát, aztán hegyibe. Európa ugyan elszánta magát, de az USA rájött, hogy puskája nincs elég, így okosabb volt belépnie - már csak azért is, nehogy Európa rájöjjön, hogy egyedül is tehet valamit.
Megette a fene, amikor egy állam nem a saját polgáraiért, hanem elvekért fog fegyvert. Ha Lockerbie uán nem lőttek, akkor most semmiképpen nem lett volna szabad. Ha valaki a Realpolitikot összekeveri a kristálytiszta ideológiai politizálással - ahogyan az USA tette most - akkor ott nagy a baj. Elvekért nem szabad háborúzni, legyilkolt saját polgárokért igen. Itt és ebben nem a mennyiség számít; mert ha az számítana, akkor milyen érvvel védi ki a Nyugat a ruandai faszkodást, amikor is a hutuk és tuszik soha nem látott hatékonysággal irtották ki egymást, bármiféle érdemi beavatkozás nélkül? Mert ha az emberiességet vesszük, akkor Ruandába kellett volna bemenni! A líbiai ellenállók - akiknek minősége, hozzáállása nem tudható, mert a Kadhafi-ellenesség közös nevezője mögött bármi meghúzódhat, akár az iszlám szélsőségesség is - sokkal kevesebben vannak, mint a tuszi halottak...
Az olaj? Irakban még csak-csak, Líbiában épp hogy csak, Afganisztánban meg nincs egy csepp se. Ruandában se volt; úgyhogy a beavatkozni vagy be nem avatkozni logikájába ez sem illik bele. Ha az olaj számítana, akkor Afganisztánt is békén kellett volna hagyni, azok a tálibok úgyis csak a saját hegyeik között voltak valakik, sehol máshol (pár merénylőt bárki tud verbuválni, de a tálibok terjeszkedésre nem is gondolhattak).
Aztán ott a másik érdekesség, hogy a szinte egyszerre fellázadó Tunézia, Jemen, Egyiptom és Líbia közül hol jött szóba egyáltalán a fegyveres beavatkozás. Mubarakot miért nem lövik? Ő is közibük durrantatott a saját ellenzékének, és elmenni se nagyon akar. Ő haver? Jó, ez Realpolitik: a haver disznóságait elnézzük. De a Realpolitik azt is előírja, hogy ha a haver szomszédja ugyanazt csinálja, és saját személyes érdekünk nincs az ügyben, akkor ott se pofázzunk bele, mert ellenünk fordíthatják magatartásunk látványos inkoherenciáját...
Száz szónak is egy a vége: a Líbia elleni csapás megint csak paradox módon a Nyugat gyengeségét jelzi. Újabb értelmetlen háború, amiből majd nem lehet normálisan kijönni, és a Kadhafi-féle valamilyen rend után alighanem egy újabb káoszba süllyedő ország - vagy ha félbehagyják, akkor egy újabb Irak az első háború után. Biztosan öngól az egész azért, mert a muzulmánoknak nagyon is számít, hogy őket, akármilyen demokratikus okból, de megint a fehér keresztény emberek lövik - és a végén az összes halott rokona az amerikaiakat (meg Európát) fogja gyűlölni.
A Nyugat nem tudta kellő józan ésszel kezelni azt a problémát, hogy az egyszerre kitörő arab despoták elleni elégedetlenséggel mihez kezdjen. Én alighanem tele szájjal ordibáltam volna a népek önrendelkezéséről, kihoztam volna az összes kijönni akaró polgáromat, és hangosan ordibáltam volna azt is, hogy itt az ideje, hogy az arab világ felnőjön a saját problémái kezeléséhez. Nyolc kézzel mutogattam volna az Arab Ligára, hogy "oldjátok meg, ez a ti ügyetek" - aztán amikor nem sikerül, hangosan sajnálkoztam volna (közben azért vettem volna, még ha szentségtörő lépés is, az oroszoktól sok-sok olajat, hogy legyen). Talán még Irakból is gyorsan kirohantam volna, kihasználva a remek alkalmat...
Na de szerencsére nem én vagyok az amerikai elnök - ami jelenleg még kevésbé lennék szívesen a szokásosnál, hiszen nem akarok néger lenni...
.jpg)
Hogy ezt hol találtam? 
A kép forrását itt is megadom, természetesen. A 