A dologról persze nem a szó tehet. Egy kifejezés nem képes megváltoztatni saját jelentését: erre csak embereknek van módja. Nálunk a „liberális” politikai pozíciót kezdettől elfoglalta az SZDSZ (eleinte még a Fidesz is ott volt, de útjaik egy ciklus után szétváltak). Nos, az SZDSZ dicsőségesnek éppen nem nevezhető működése tette szitokszóvá a nagy többség számára a „liberális” kifejezést.
Az SZDSZ a legerélyesebb antikommunista rendszerváltó pártként indult, olyan személyek vezetése alatt, akiket a Kádár-rendőrség ténylegesen üldözött. Ezzel jelentős bizalmi tőkét szerzett – majdnem meg is nyerte az 1990-es választást. Az SZDSZ lett a média sztárja – és tulajdonképpen máig az maradt, bár az utóbbi időben ez is megkopott (végre…). Aztán érthetetlen irányváltás történt: a ronggyá vert, médiatámogatás nélküli, éppen csak létező MSZP-vel megkötötték a Demokratikus Chartát, kiengedve a máig is posztkommunista, múltjával, bűneivel és rendszerváltás körüli/utáni lopásaival soha el nem számolt utódpártot a karanténból.
Ekkor vált az SZDSZ választási győzelemre is esélyes nagy pártból voltaképpen jelentéktelen, de annál nagyobb hangú törpepárttá. A helyi szervezetek tagsága szertefoszlott: volt, ahol 350 tagból alig tizenöten maradtak. Pénz és sajtósegítség továbbra is volt, de a jó választási szerepléshez ez önmagában kevés. Furcsa, hogy a magyar társadalom milyen gyorsan visszaállt az MSZP mögé – de a magyarázat érthető. A posztkommunistákat mindenki jól ismerte, hibáikkal és bűneikkel együtt: de az ötvenhatos megtorlások lezárulta után végig kiszámíthatóan viselkedtek, és amikor a sajtóban is megkapták a lehetőséget 1993-tól, a szavazók a teljesen lejáratott jobboldalt inkább az ismert, kiszámítható rosszal cserélték le, mintsem a hatalmas balkanyarja miatt hiteltelenné vált SZDSZ-szel.
Az SZDSZ tehát saját maga lett öngyilkos: 1994-ben aprópárttá tette magát és naggyá a szocialistákat. Ez azzal is járt, hogy szükségképpen az MSZP szatellitájává váltak, érdemi saját erő vagy elképzelés nélkül. Emlékezhetünk még arra, amikor elhangzott 1994-ben a „Horn Gyulával nem”, majd amikor az MSZP közölte velük, hogy nélkülük is megvan a többség, akkor másnap kiderült, hogy mégis… Ugyanez történt D-209-ügyben is: egy nap kellett a kormánybuktató szándék feladásához.
Az SZDSZ-t a saját ostoba taktikáján túl épp az tette tönkre, ami eddig legalább az 5% fölött tudta tartani: a bennük misztikusan hivő liberális média. A jobboldalra célzott gátlástalan csaholás ugyanis lehetetlenné tette, hogy az SZDSZ újra fordítson a vitorlán, és valamilyen ürüggyel megpróbáljon átállni a jobboldalra, vagy annak közelébe. Aki kardot fog, kard által vész el… Nincs más útjuk immár, csak Gyurcsány, vagy annak utódja.
A „program” és a vezető személyek változása is mutatja, hogy az SZDSZ valójában egy szélsőbalos-neokonzervatív lehetetlen keverék.
A rendszerváltás táján a népnek követelt kollektív szabadságjogok védelmét felváltotta a többség számára ellenszenves kisebbségek kritika nélküli kiemelt védelme – épp a többséggel szemben. Mára a Gusztos Péter-féle undorító alakok lettek a hangadók, és nem a plebs joga a fontos, hanem a marihuána-szívóké, a buziké, a cigányoké (tekintet nélkül arra, hogy bűnözők-e avagy sem). Az egyházak nyílt gyűlölete mellett a destruktív szekták (hitgyüli, szcientológusok) élvezhetik a párt támogatását. Az SZDSZ sikerrel gerjeszti az antiszemitizmust is (mert ez végső soron a pártnak hasznos…): süvítő dühvel reagál bármilyen, zsidók elleni bírálatra. A szabadságjogok iránt érzékeny polgárok meg érzik, hogy ez nincs rendjén, hiszen bírálhatatlan csoportnak nem szabad lennie egy demokráciában: de mivel az SZDSZ médiarohamai ellen nem sokat tehetnek, a zsidókkal szemben gerjed bennük ellenérzés. Egyszóval az antiszemitizmus ordibálása önmagát megvalósító jóslat lehet.
Gazdasági téren viszont egy rettenetes (és persze lopási szándékú) államtalanításból áll az SZDSZ működése. Az állam az ő kezükben semmiről sem gondoskodik: mindent privatizálnak, lehetőleg külföldinek (a felügyelő bizottságok helyei nekik elegendőek, ott munka nélkül jön a pénz, és kapcsolat is akad).
Nos, a személyek. Az SZDSZ-nek valaha nem is volt elnöke, a kollektív vezetést bemutatandó. Utána Kis János, Tölgyessy Péter következett – ők már régen otthagyták a pártot, a helyenként bikavadító, de a becsület szikráját azért magában őrző TGM-mel együtt. Az ő korszakukat a masszív, elvtelen pártkatonák (Pető Iván, Demszky Gábor, Magyar Bálint, Kuncze Gábor) váltogatása követte – mígnem az egykori liberálisok eljutottak a milliárdos, a pártot egyértelműen csak ugródeszkaként használó Kóka Jánosig, aki többek között az egészségügy szétverésének és szétlopásának feltétlen, harcos híve.
Ez már a vég. Az SZDSZ az 1988-as „nemzet lelkiismerete, szabadság oltalmazója” szerepkörből eljutott egészen a közhiéna státuszáig. Az oroszlán (Gyurcsány) által átengedett falatokat marcangolja szét és falja fel. Most már a sajtója is megsokallta a jellemtelenséget: Horn Gábor legutóbbi kormánybuktató fenyegetését immár a balos sajtó is nem csekély kétkedéssel fogadta, hiszen a sokadik ilyen alkalmat már épeszű ember nem veheti komolyan. Nagy a média hatalma, sok mindent behazudhat az emberek agyába, de azért azt hiába papolná a tévé, hogy az ég nem kék, hanem piros… Az SZDSZ-párti média a mostani pártkanyarokat már nem követheti, hiszen a túl átlátszó hazugságok eladhatatlanná tennék – márpedig a bértollnokok szolidaritása csak addig terjed, amíg ez nem veszélyezteti a megélhetésüket. Becsődölt újságnál nincs fizetés, tehát Horn Gábor ostoba fenyegetőzése most már visszaüt.
A következő választáson az SZDSZ kikerül a parlamentből. Hogy ne is kerüljön oda soha vissza, szükséges volna egy liberális alakulatra – de olyanra, amelyik ténylegesen szabadelvű értékeket véd, viszont nemzeti keretek között. Olyan szabadelvű párt kell, amelyiknek a „magyar” szó nem gyűlöletes, hanem önmeghatározásuk alapja. Egyelőre még nyoma sem látszik ilyesminek, és szinte biztos, hogy a Fidesz nem is lenne híve egy efféle párt felfuttatásának – már csak azért sem, mert hosszú távon vetélytársuk lehet. Ám mégis: ha a Fidesz nem lesz elég bölcs ahhoz, hogy valahogyan a szabadelvű politikai elvek híveinek igényét kielégítse, akkor pár év múlva kezdődik az egész elölről, és megint harcolhatnak a Gusztos Péter, Horn Gábor, Kóka János típusú, tökéletesen gátlástalan és erkölcstelen politikai gengszterek ellen. Márpedig a gátlástalanság elleni harc mindig hátrányból indul, hiszen az úriember nem alkalmaz olyan eszközöket, mint a gazfickók – hátba is szúrják mindenféle erkölcsi skrupulus nélkül!
